Ó élet, ki hátamon hordtam a házam

Oj živote, dom sam na leđima nosio

és csúsztam az árkot a gondfa tövén,

i u podnožju stabla brige jarkom puzio,

most nyisson a bánatok árva gubója

sad nek se otvori samotna čahura tuge

és nyisson utamra a messze világ.

i nek mi se otvori cesta nepoznatog sveta.

Mert voltam idáig a könnyek igása,

Jer dosad sam težâk suza bio,

ki szántja szemének a drága körét –

vredne krugove svojih očiju kopao -

de lettem a dac, ki az égre dörömböl:

al sam prkos postao, ko nebom hara:

megdúlt ige mécsese, tűzteli kín!

luč razorene propovedi, jad pun žara!

* Eposz Wagner maszkjában, 1915

*Ep u Vagnerovoj krabulji