És ha mindenütt tilos az álom:

I ako su snovi svugde zabranjeni:

álmodni gyerünk haza,

sanjati hajdemo doma,

haza, a papírpalotából,

doma, iz papirnate palate,

főnökeink leheletéből,

iz vonja nesnosnih šefova,

éhes szemük elől: haza,

od njihovih pohotnih pogleda: doma,

álmodni gyerünk haza,

sanjati hajdemo doma,

a prériken át, a disznószinű bogáncs

preko prerije, preskakajući debele

kövér kondáit átugrálva

gomile čička boje svinje

álmodni gyerünk haza,

sanjati hajdemo doma,

a verebes kalicka halottját eltemetni,

sahraniti pokojnika krletke vrapca,

álmodni gyerünk haza,

sanjati hajdemo doma,

koporsó-dobozát beragasztani szépen

les-kutiju lepo zalepiti

arannyal, pirossal, zölddel -

zlatom, crvenom, zelenom –

álmodni gyerünk haza,

sanjati hajdemo doma,

zsolozsmázni gyászéneket:

naricati pesmu žala:

Jaj, hogy a te kis lábaid

Jao, tvoje majušne noge

tenyeremben többé nem karmolásznak -

dlanove moje više neće grebsti –

de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből -

ali mačku ću zdrobiti ako te iz zemlje iskopa –

jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?

ti lepoto, dal ćeš s nama vaskrsnuti Sudnjega dana?

Macskánk a leggazdagabb,

Najbogatija je naša mačka,

háza van neki, övé a nyúlház, ott a szobája,

kuću ima, zečevu, tamo joj je odaja,

létrás a feljárója, piros pokróc az ágya,

na lojtri se penje, na crvenoj deki prede,

fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér.

trava joj je strunjača, a u njenom , slomljenom ogledalu vila se smestila.

Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom,

Ne lovi guštera, žabu kreketušu, prijatelju,

menj a nádasba, Muszmüller di Micilla,

idi u trščar, Musmiler di Micila,

ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak,

tamo hvataj divljač, ove kreketuše su dresirane,

kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak,

penju se na uže, zvezde su trapeza,

csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat,

samo pred susedima ne prave produkcije,

de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát -

al moj mlađi brat je video, on zaslužuje čudo –

menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők

idi u trščar, šume ljiljana mirisa divljine

trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal,

čekaju tvoje kihanje, purpurnom zlatom te šaraju,

fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét,

hvataj vodenog zmaja, davdežnjaka vatrenog stomaka,

lófejü sáskát, vidrával mérkőzz,

skakvca konjske glave, s vidrom se takmiči,

lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és

križare traži za sebe, odrasla si, došlo je vreme – i

este, lehet, találkozol velem is:

navečer, možda, i sa mnom ćeš se sresti:

odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal,

i ja tamo hodam, među ljiljane, s kraljem trščara,

mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat,

jer mrzim momke iz ureda, uši su im od mastila maljavi,

keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen.

a ruke suhonjave, blede – moj ljubavnik nije takav.

Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába

Joj, pa ni ne spavam, tako u tvrđavu Sivog Nemana

úgy indulok álmosan, ó doktori főnök,

pospano kećem, o doktore nadzorniče,

ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét

ako sanjarenje izgrađuje vapnenasto-zračnu strukturu duše,

úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem,

tada su ovde svi rahitičari, njihove šuplje reči ne razumem,

vicceiken a csattanónál nem röhögök,

njihovi vicevi me ne zabavljaju,

iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok,

iako zbog zarade se trudim, računam, piskaram,

de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány,

al svojom dugačkom kosom šefa sam po ustima udarila, skandal,

ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok

sruši se toranj od akata, po azbučnom redu složeni kartoni

boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék,

u sretnom metežu kao leptiri kupusari razleteli,

diadal, diadala a neveknek, a rögzített,

pobeda, pobeda imena, pobeda prikovanih,

azonos kínba varázsolt személyiségek diadala -

u iste muke začaranih, bezbojnih ličnosti –

felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl,

dala sam otkaz.

de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve.

Od tog momenta sledeli su neprekidni otkazi,

Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad

tek brada čika Karolja Tube mi maše u znak odobrenja.

göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve

U mom životu iste su jedino mačka i kudravo zlatno iverje

belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről,

stolarske tezge, na hrpu sakupljala

ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról,

u to utonula i sananjarila o šumama, smolastim suzama drveća,

Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő,

jedrenjacima, pticama koje mornare prate,

toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak,

Bodlerovom albatrosu, oko mene sve sazreva,

csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából,

poput tornjeva se uzdižu već ustaljeni školski drugari,

lógva a villamoson csak én képzelem

samo ja pravim konja od staniola iz omota uskrsnih jaja,

magamat a sárkány utasának,

viseći na tramvaju samo zamišljam

fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom,

sebe putnikom zmaja,

nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők,

papirnu krunu poniznosti do ušiju navučem,

ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel

nisam bolji od vas, rukovaoca papirnih mašina,

ugráltatok és örültetek akár a szöcskék,

vi koji ste i detinjstvo imali, vrteći kanap veselo

verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek

preskakivali i kao cvrčci se radovali,

spulnira a főnök bajuszát nem tekeri,

crvenim dlanovima se tukli, sad vaše blede ruke

kartonból az égő angyalt meg nem alkotja,

brkove šefa na vijak ne motaju,

nem gyújtjátok föl a tömegmagányt -

iz kartona plamtećeg anđela ne stvaraju,

Eltemetett madaram,

ne palite masovnu samoću –

a fekete földben röpülsz te örökké,

Moja sahranjena ptico,

szárnyaid a salétrom-erdőkben kivirágoznak.

u crnoj zemlji letiš večno,

Világtalan bolygókat: fölfedezed a

tvoja krila u šumama šalitre cvetaju.

mesebeli aranyrögöket.

Slepe planete: čarobne, zlatne grude

Madaram, az elsüllyedt városba beröppensz,

nenandano otkrivaš.

ahol a Szürke Szörnyeteg várában fogoly vagyok.

Ptico moja, uletiš u moj potonuli grad,

Szabadíts meg madaram, varázsollak irdatlan griffnek,

gde sam u tvrđavi Sivog Demona zatočena.

szállunk a világi birodalmak alatt,

Oslobodi me ptico moja, u ogromnog friga te pretvaram,

lesüllyedt temetőkön át, ahol ökölnagy

ispod ovozemaljskih imperija letimo,,

rubintok világolnak a lókoponyákból,

preko potonulih groblja gde rubini

és felriadnak a vitézekkel-betemetett lócsordák,

veličine šake zrače iz konjskih lobanja,

a nyergek, a szíjak tajtéktól foszforeszkálnak, a sörények

i prestraše se vitezima prekriveni krda konja,

felborzadnak elevenen, őrjöngve dobognak a paták,

zapenjena sedla, orme fosforesciraju, grive

menekülünk a Világ Kútjában, föl, föl, a mohák, a kövek,

se uživo nakostreše, kopita besomučno tutnje,

dülledtszemü béka-királyok között, merev függőlegesben

u Bunaru Sveta bežimo, gore, gore, između mahovine,

röpülünk az ég felé, táplálkozva egymás husából,

belutaka, kraljeva žaba izbečenih očiju, u krutoj vertikali

a földi világ iránt száguldunk fölfelé szüntelenül,

letimo prema nebu, hranimo se kidjući meso međusobno,

mert élni csak fönt lehet, teljes erővel élni,

gore, prema zemaljskom svetu jurimo neprekidno,

szögelni nyitott kalickát, hogy legyél rab is meg szabad is,

jer živeti, potpun život živeti tek gore je moguće,

ácsolni picike vizimalmot a Büdösárok zuhatagára,

u otvorenu krletku zabijati klinove tako da budeš i rob i slobodnjak,

pácolni a nyersen ragyogó bútorokat,

graditi sitnu vodenicu na slap Smrdljivog Kanala,

alkotni, játékból vagy pénzért, de teremteni

bajati sirovo bleštejući nameštaj,

mint az öregisten, úgye apám, anyám,

stvarati, iz zabave il zbog novca, ali stvarati

illatáról is megismerni: melyik a diófa, a nyírfa,

kao matori bog, jel da oče, majko,

csinálni kisteknőt a babáknak, locsikázni-valót -

i po mirisu prepoznati: šta je orah, šta je breza,

nem tudjátok ti, micsoda kín ez a kenyér a kezemben,

praviti radi brčkanja bebama sićušno korito –

e papír-világ számoszlopai, üzleti levelei,

ne znate vi, kakva ja patnja taj hleb što u ruci držim,

a szócséplés az anyagról, a számozott emberek sorrendjéről,

nizovi brojeva tog papirnatog sveta, službena pisma,

a traktoreke-méretek papiros-jelképeiről,

jalova priča o materiji, o redosledu brojem označenih,

amíg más boldog halandók a valódi indítókart lenyomják

a papirnatim znamenjima veličine traktorskog pluga,

s izzadva, kitajtékosodva káromkodni szabad nekik

dok drugi, sretni smrtnici polugu pokretanja pritisnu

mint nekünk odahaza, s az anyaghoz kötve: kénytelen teremtenek -

i znojeći, kipteći odobreno im je proklinjanje

hát álmodjunk, ha a teremtés joga nem is a mienk,

kao nama kod kuće i uz materiju privezani na stvaranje primorani –

zárt világomat, az álmot közprédára nem adom.

pa sanjajmo, makar je pravo stvaranja nije u našoj moći,

Ó, a görcsfejü kiscicák az égerfában,

svoj zatvoren svet, snove na stub srama izložiti ne dam.

ó a csomóskezü varázslók, dió-furnéron a faördög,

O, mace čvorovite glave u ebenovini,

barna denevérszárnyát kitárja, feje hegedű,

o košćati vračevi, drveni đavo na furniru oraha

hullámozva röpül Magyarország hegy-és-vízrajzi térképe fölött,

poput šišmiša širi krila, glava joj je violina,

a barna hegyvonulatokon át, a folyóvölgyek mélységein át,

iznad reljefa i karte vodoprivrede Mađarske lebdi,

száraz lábfejei fa-üstököst vonszolnak karmosan,

preko brdovitih predela, preko dubina rečnih dolina,

kívül-hordozott köldöke kitüntetés -

suha stopala kandžama drvenu kometu tezmaju,

mindez enyém? s a rángatózó Rotschild-rózsák a tüdőbetegek arcán

izvana nošeni pupak joj je odličje –

a kalauznő sugár-ráncos árvácska-mosolya

sve je to moje? trzaji ruže Rotšilda na obrazima plućnih bolesnika,

higyjem-e hogy az enyém? s ha igen:

blistavo-naboran samotan osmeh kondukterke,

ki mérheti föl, ki tud az én vagyonomról?

dal da verujem da je zaista moj? i ako da:

Ismertek-e engem, és fölismertek-e engem

ko može proceniti, ko zna za moje blago?

a rakott szoknyában, a magasszáru fekete cipőben?

Dal me poznajete, dal me prepoznajete

Tanárnő kérem, üdvözlöm, most kissé topis vagyok,

u kariranoj haljini, u dubokim crnim cipelama?

de maga tudja: előttem semmi se lehetetlen,

Profesorico, pozdravljam vas, sad sam u dronjcima,

tudja, hogy a Bánk bánt lilára-dühödve nekem magyarázta,

ali vi znate: za mene ništa nije nemoguće,

tudja, hogy a szindarabokat az iskolában

vi znate da ste od besa zarumenjeno Bank bana meni objašnjavali,

én írtam, rendeztem és játszottam annakidején,

vi znate da sam u školi nekada

most szokatlan dolgokról írok, belerokkan a szívem,

pozorišne komade ja pisala, režirala i igrala,

lélekzetem elfullad, ó ez nem az egykori játék,

sad o neobičnim stvarima pišem, srce mi puca,

maga érti, hogy ez a kopott blúz rajtam

zastaje mi dah, o to nije nekadašnja igra,

úgyszólván átmeneti - mert feltörök én, s a porondon

vi shvaáate da na meni ta istrošena bluza

róka-boában dalolom majd förmedvényeimet,

tako rekuć prelazna – jer izbit ću ja i na bini

s virágot, virágot a művésznőnek - nekem, aki hajdan

u krznu lije ću pevati moje gadosti,

a tanfelügyelőnek a köszöntőt elduruzsoltam

i cveće, cveće umetnici – meni, koja je jednom

s átadtam a közpénzen vásárolt jegelt rózsát -

pozdravne reči školskom nadzorniku recitovala

maga nyugdíjba vonul, s én addig is propagálom magát,

i predala iz opšte kase kupljenu zamrznutu ružu –

köszönöm hogy engedte álmodni a szegény gyereket,

vi ćete biti penzionisana, ali ja ću vas dotle slaviti,

köszönöm hogy nem nevetett ki - érdemem mind a magáé,

hvala što ste dopustili siromašnom detetu sanjarenje,

magában az illúzió örök, bár fejecskéje megőszül,

hvala što me niste ismejali – moje zasluge su vaše,

de én, csatangolva e romos világban, máris szkeptikus vagyok –

u vama je iluzija večna makar i posedi vaša lasta,

ali ja, lutajući kroz taj ruševan svet, skeptična postala –

masírozok be a városba, mint aki hódítani vonul,

leállt a villamos, az autóstop még ismeretlen,

ulazim u grad kao neko ko je željan osvajanja,

ferde oszlopok orrukon a leszakadt vezetékkel

stao je tramvaj, stopiranje zasad još nije u modi,

óriás cincérek, csápolnak a nyári fúvásban,

iskrivljeni stubovi s pokidanim žicama na nozdrvama,

bérpaloták helyén kráterek, pokolszájak ahol meghízik a zuzmó,

ogromni cincari pipkaju u letnjem povetarcu,

eső után, csurognak a téglahalmazba-beszorult rongyok:

krateri su na mestu najamnih kuća, usta pakla gde se lišajevi debljaju,

fölfeslett kosztümkabátok, kifordult válltömésük

posle kiše među gomile cigli prikleštene krpe se cede:

akár a denevér barna-bolyhosan lecsüng

oparani kostimi, iskrivljene ramenjače

s döbbenetes virágként a sárgacsillag világol -

kao slepi miševi mrko-rutavo vise

szégyen, szégyen és nyomorúság. Ragyog a Rákóczi-út,

i poput cveća košmara svetluca žuta zvezda –

dunai vége széles szalagként fölível a mennybe,

sramota, sramota i beda. Sjaji Rakocijeva cesta,

ahol a leszakadt híd páros gyertyája áll,

kod Dunava u širokom luku kao šarena traka do neba siže,

s ez égi uton a feketezakós seftelők, az esett lét sátánai

tamo, gde par sveća porušenog mosta stoje,

kövéren susognak, csencselnek az arannyal,

na tom nebeskom putu šverceri s crnim sakoima, sotone posrnulog bivstvovanja

arany foguk nagyra nő akár a vadkanagyar,

ugojeno šuškaju, zlato krišom prodavaju,

megeszi a vég vásznakat, kelméket, a porcelántálakat megropogtatja,

zlatni zubi su im narasli kao kljove vepra,

harapja a zsírtömböt, megzabálja a szerelmet, a hazát,

bale štofova, tkanine žderu, porculanske tacne nagrizu,

de én szórakozni akarok, a magam pénzén és magamért,

gomile masti grizu, proždere ljubav, domovinu,

gyerünk a moziba, most megy a nagyfilm: AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK

ali ja sam željna zabave, za svoj groš radi sebe,

óriás nemiszervek a vásznon, dagadtan, sebzetten és betegen,

hajdemo u bioskop, na programu je sjajna predstava: O ČEMU SE NE GOVORI

mert beteg a föld, a haza, és szerelmünk is: beteg,

na platnu su ogromni udovi, nabrekli, ranjeni, bolesni,

beteg az álmunk: egy vekni kenyérért is eladó -

jer bolesna je zemlja, domovina, i naša ljubav je: bolesna,

én megeszem ma a fizetésem, ha holnap koplalok is,

bolesni su naši snovi: prodaje se za krišku hleba –

az elegáns cukrászdába belépek királyian,

pojest ću danas svoju platu makar sutra i gladovala,

rendelek zöld marcipán-gömböt, illatos moha-labdát,

kao kraljica ulazim u mondenu slastičarnu,

hamvas cukormázát lehántom, osztom a borravalót,

naručujem zelenu kuglu marcipana, mirišljavu meku loptu,

ez az élet az enyém, nem rúghatnak ki a gyönyörből,

poskidam pepeljastu glazuru od šećera, napojnicu delim,

itt velem eszik régen-megboldogult nagyapám,

taj život je moj, ne mogu mi uskratiti nasladu,

hosszú bajusza a fülére csavarva,

tu sa mnom deli stol moj davno preminuli ded,

kék szemében a betlehemi csillag,

dugački brkovi su mu na uši namotani,

sugarával kisöpri a termet, s a timárműhely beúszik,

u plavim očima zvezda Betlehema sjaji,

bevitorláznak az elefántfül-nagy bőrök,

svojim zracima čisti dvoranu,  uplovi kožarska radnja

csizma-felsőrészek: fekete oroszlánfókák

sa komadima kože veličine slonovog uha,

kaffognak a hölgyek lábainál a márványasztalok között,

gornji delovi cokula:  crni tuljani

és mind: a süteményevők, az arany-lovagok

tapkaju uz nogu dama među mramornim stolovima,

s a mosogatók is résztvettek a májusi felvonuláson,

i svi: potrošači slatkiša, zlatni junaci

felvonultam én is május elsején virággal, lobogóval,

i perači su učestvovali u prvomajskoj paradi,

de ha egyedül vagyok: eladó barom vagyok!

cvećem, zastavom i ja sam bila u povorci prvog maja,

A mélyből: a konyha-műhelyből, ahol az ajtó mögé

al kad sam sama: stoka sam za prodaju!

elbújtál mert piros ruhát hoztál nekem

Iz dubine: iz radione-kuhinje, gde si se iza vrata

s próbára tettél, hogy kit szeretek jobban: a nagypapát vagy a ruhát,

sakrio jer si mi crvenu haljinu doneo

de én csak téged kerestelek, s kutatlak ma is,

i na kušnju me stavio, koga volim više: dedu ili haljinu,

bőrkötényes bajnokát a szigetvári köztársaságnak,

samo sam za tobom tragala, i danas te tražim,

s áhítom energiádat, áhítom a szelíd-szeműek uralmát,

prvaka sigetvarske republike sa kožnom pregačom,

áhítom megérteni: mi van - - nagypapa, gyere velem,

čeznem za tvojom energijom, čeznem za vladavinom blagookih,

a mélyből a királyi várba - ott majd kitűnik, ki vagyok –

čeznem shvatiti: šta je postojanje – – dede, pođi sa mnom,

iz dubine u kraljevski dvor – tamo će se pokazati šta sam –

déli hőségben kapaszkodok föl a várba,

lakóhelyére a disszidált kormányzónak, izzanak a romok fehéren,

u podnevnoj vrućini se penjem u dvor,

izzik a ledöntött kőló és kőlovasa,

u odaju odbeglog guvernera, belo se znoje ruševine,

a plisszírozott szárnyú kőangyal

sija srušen kameni konj i konjanik,

hanyattesett döglött lepke, az enyészet hangyáit várja,

kameni anđeo s pliširanim krilima je

tátott csőrrel a kőturul liheg a negyvenöt celziusz-fokos napon,

nepomičan crknuti leptir, mrave trulenja čeka,

a világos délben, szárnyait a kiégett fűvirágokra ereszti,

otvorenim kljunom kameni turul dahće u nesnosnoj vrućini,

kőbegye láthatóan piheg, zihál a nemzeti büszkeség kőmadara

u svetlu podneva krila na izgorelu livadu pušta,

a kőmeredély szélén, a kábító-illatú bodzavirág

titra joj kamena guša, kamena ptica nacionalnog ponosa

fejfájdító tenyerére majdnem leszédül,

na rubu kamenog ponora dahće,

s a lerontott paloták, álmai az oktalan nagyratörésnek,

omamljujući cvet zove

roskadozva vegetálnak, meglazul egy-egy tégla,

skoro joj na dlanove pada koje glavobolju izazivaju,

huppan az ájult csöndben,

i razrovane palate, snovi nerazumnih slavoljublja

szél kavar és gyilkol tüzes mészporlidérc-hadakat,

trošno vegetiraju, olabavi se po jedna cigla,

egy szőke ember közeleg a lerombolt uccán,

zalupa u nesvesnoj tišini,

ajánlkozik: ő a várat majd bemutatja,

vetar diže i ubija usijane armije varke od prašine kreča,

kilóméterekre lélek se jár csak ő - leteperhetne

razrovanom ulicom blond muškarac se približava.

de az én homlokomat megbélyegezte az álom - gyerünk hát,

nudi se: on će prikazati tvrđavu,

s baktatunk a fehér pokolban, a mészsivatag

u blizini nigde nikoga – lako bi me mogao savladati

füstölgő kordilleráin át, a drótakadályos

ali čelo su mi snovi žigosali – neka, hajdemo,

kősikátorokban, ahol az árnyékban a lámpavirág sugárzik,

korljamo se u belom paklu, kroz kordiljere

megnyilt a Várszinház, nézőterén bürök és gyufavirág bámulja az utolsó műsort,

vapnene pustinje, u zabarikadiranim

huppognak a spiccelő balettcipők,

kamenim lavirintima, gde u senci cvet lampe zrači,

poralakok porkoponyái, porkígyó-karok és derekak

u gledalištu Letnjeg Pozorišta kukute i žižice uživaju u poslednjoj predstavi,

viaskodva a végzettel és egymással is:

meko odzvanjaju špicaste baletanke,

múlékony gomolygó tömbben megalkotják a halált,

prahlobanje prahfigura, zmijske ruke i krsta od praha

toronnyá az izzó márványfelhő föláll: Jászai Mari tragikus alakja

boreći se međusobno i sa sudbinom:

zihálja a Szózatot, itt kell, ó itt fogunk élni,

gomile koje u kovitlacu prolazne zajedničko stvaraju smrt,

hercegek, bárók, válogatott lakájok, vége az előadásnak,

poput tornja se uzdiže mramorni oblak: tragična figura Marike Jasai,

sétapálcát pörgetve a dámáknak adjatok utat,

kaziva Proglas, tu moramo, tu ćemo živeti,

uszályát fölfogva a kormányzóné, tollbóbitásan bókolva a dámasereg

plemići, baruni, izabrani majordomi, kraj je predstave,

hódolóival a palotába bevonul poros cipővel,

vrteći štapovima za šetnju oslobodite damama put,

most kezdődik a francia-négyes, négyesével puhán fölsorakoznak

žena predstojnika uzdižući skut, mnoštvo dama s perjanicama uz obožavaoca

s lejtenek lágyan, fordulnak pörgő-keményen,

ponizno s prašnjavim cipelama ulaze u palatu,

de a kezükben szurony világít,

sad počinje francuski četverac, po četvoro se lagano poredaju,

s a fordulónál messze kiszúrnak a város fölé,

mekano igraju, okreću se vrcano-čvrsto,

Pestszentlőrincre, ahol az apám homlokára szuronyheggyel

ali im u rukama bodeži svetlucaju

fakasztanak gyöngyöt veritékből és vérből - elég volt.

i pri okretima daleko iznad grada bodu,

Föltépve a parkett, az ételhozó felvonó örökre megállt.

u predgrađu Pešte, gde na čelo mog oca vrškom bajoneta

Nincs ami táplálja a fényűzést, kirabolva az ország.

teraju bisere znoja i krvi – dosta je bilo.

Megköszönöm az útmutatást, már évek óta éhes vagyok.

Razdiren je parket, dizalica hrane zauvek je zastala.

Sör és pogácsa előttem a kiskocsmában,

Nema šta da hrani raskoš, država je opljačkana.

a kékfehér-kockás abrosz tengert és habot idéz.

Zahvaljujem se na uputstvima, već godinama sam gladna.

Én még meglátom a tengert, tajtékjából merítek koronát a fejemre -

U krčmi je pivo i pogača ispred mene,

Úgy lesz, úgy, bólogat a Bak-sör alátétjén a papírkecske,

plavobeli kariran stolnjak more, valove priziva.

úgy lesz, úgy, bólogat a szakállas isten, és szememet

Ja ću još ugledati more, sa penušavim valovima krunišem sebe –

jótékony tüzével elvakítja - ne lássak,

Biće, biće tako, klima koza od papira na podmetaču piva,

ne lásson a gyerek a tilalmas közelbe, ne lásson,

biće, biće tako, klima bradati bog i moje oči

övé csak a Végtelen, de az az övé.

blagotvornim sjajem oslepljuje – neka ne vidim,

neka ne vidi dete zabranjenu blizinu, neka ne vidi,

njegovo je Beskonačnost, al to je njegovo.