Mikor még nagyon szeretik egymást ketten,

Kad se dvoje još jako vole, planove

az örök legbenső erkélyjelenetben terveket

na balkonu, u večno prisnom prizoru

szőnek, és kézenfogva akarják végigjárni

prave, i zagrljeni žele koračati

a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.

sumornim bulevarima i okolnim bregovima.

A tulipángruppok mentén valahol a lány

Uz rascvale tulipane skida devojka

lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján

cipele visokih potpetica i mirno se odmara

megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni

na kaputu mladića. Dole je grad u večernjem

napban a város. A fú boldog, hát komoly,

svetlu. Radostan je mladić i ozbiljan

mint a férfak ilyenkor: „Meglátod,

kao što muškarcu priliči: „Videćeš,

megöregszem s nem fogsz szeretni” – mondja –

ostariću i nećeš me voleti“ – kaže –

„Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig –”

„Tromo će tapkati stari profesor, a ti…“ –

„… melletted megyek, mert az öreg tanárné

„… kraj tebe ću biti, jer ženu profesora

felett is éppen úgy eljár az idő.”

istom brzinom gazi vreme.“

És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,

I polaze, ne hajući za vreme,

csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra

dok ljubav žari u njima trenutke

úgy, hogy azt hiszik: életük minden

vere i svaku poru njihovog života

zugába bevilágít.

osvetljava.

A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa.

Ljubav je lampa, kao i svaka druga lampa.

A fénykörén kívül totyognak később

Kasnije izvan osvetljenog kruga

a férfak megöregedve, s a leejtett

tapkaju ostareli muškarci i sagnuvši se

bot után hajolva ütközik kezük

za ispalom palicom, njihove ruke

a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:

udaraju o samotnu zemlju, o jedinstvenu humku:

egyetlen Júlia sírja.

u Julijin grob.