Órák, napok

Zaleđene

jéghártyás ablaküvegét

prozore minuta, dana

lehelgetem, hogy megláthassalak.

dahom grejem ne bi li te ugledala.

Gyönyörű arcod tanulom

Tvoje krasno lice zazivam

utcán, sínek között, örök életveszélyben,

na ulici, pruzi, u večnoj opasnosti,

nem tudom hova tartó villamosokon.

po lutajućim tramvajima.

Kívüled élek,

Izvan tebe živim

olyan bátran, hogy abban már

tako hrabro, da bi u tom

megláthatnád a vacogást,

mogao videti zebnju

ha egyszer közelről szemügyre vennéd.

kad bi me jednom izbliza pogledao.

De nem is ismersz.

Ali ti me ni ne znaš.

Én vagyok az,

Ja sam ta

aki meg tudom szelídíteni

koja je sposobna ukrotiti

szemöldököd egymást-maró kígyóit,

otrovne zmije tvojih obrva,

aki nem félek, hogy összezúzódom

koja se ne boji da će se slomiti

fekete köveiden,

na tvom crnom kamenu,

aki talán még megbirkózom egyszer

koja će se još možda othrvati

iszonyú angyalaiddal,

s tvojim jezivim anđelima,

aki be merek lépni hozzád

koja se usudila da uđe

a magad-fonta kettős rács mögé

iza tvojih čeličnih rešetki

és enni adok neked naponta

i svakodnevno te hrani

és megitatlak.

i gasi ti žeđ.

Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Ni ne znaš za to, sagnuto glavo.

Érted-e még az egyszerű beszédet?

Da li još shvataš jednostavan govor?

Bogozd ki göbös sorsodat.

Raspetljaj svoju sudbu.

Segítek.

Pomažem ti.

Aztán visszaadom.

Ali ti i vraćam.

Kívüled élek,

Izvan tebe živim,

ilyen siralmas-bátran.

tako ojađeno-hrabro.

Te itt keringsz, még oldozatlanul,

Ti tu kružiš, još neotopljeno,

csontjaim fehér izzó szálai

u stohiljada-voltnoj struji

tízezer voltos áramában.

mojih golih, belih kostiju.