Ó, az a tavasz, az a nyár, az az ősz,
O, ono proleće, ono leto, onaj jesen,
mikor estéim s reggeleim csöndjét,
kad moju večernju i jutarnju tišinu
az uruki fal építőinek
kuckanje graditelja
kopácsolása verte föl!
zidova uruka razbila!
Rádió szólt, csöngött a telefon,
Radio je bio uključen, zazvonio telefon,
atomrobbantásról írt az újság,
novine o atomskoj eksploziji pisale,
újabb meg újabb űrhajókról,
o novim i novim kosmičkim brodovima,
s hogy alagúttal kötik össze
i da s tunelom spajaju
Franciaországot és Angliát –
Francusku i Englesku –
érverésem a századdal dobolt,
moj krvotok sa stolećem bubnjao
s Gilgames varázsdobját is hallottam;
al sam i čaroban doboš Gilgamesa čuo;
rádióm és telefonom szavából
iz radija i telefona
a hírhozók kapkodó lihegését;
užrbano dahtanje glasonoša;
az atomrobbantás kataklizmája
kataklizma atomske eksplozije
Anu hét gonosz szellemét idézte;
sedam zao duhova Anua prizvala;
űrhajókról hallván, keselyűszárnyon
čuvši o kosmičkim brodovima, na krilima
az égbe fölszállottam Etanával;
lešinara s Etanom u nebo se uzdignuo;
s Gissel jártam a földalatti ős-sötétben
čitavši o izgradnji tunela
olvasván a készülő alagútról.
s Gisom u podzemnoj pratami hodao.
Vesszőt, pontot
Zarez, tačku
a villamos csengője vert az eposzba,
u ep zvono tramvaja udario,
verslábai hosszát
dužinu stopa u stihu
dunai hajók kürtjele mérte ki;
znak roga dunavskih brodova merio;
szerelem, harag vörös virágai nyíltak szívemben,
u mom srcu ljubav, crveni strukovi zavade,
bántottság, sértés jégvirágai;
ledeni cvetovi povreda i uvreda cvetali;
előttem a táblák,
ispred mene su panoi,
fölöttem évezredek csillagködei,
nad mnom zvezdane magle milenija
lobogó gyolcsként ahogy kibomlanak;
poput vijorećih platna se otvaraju;
s jött a nagy király, a mindentudó,
i došao je velik kralj, sveznali
Gilgames! Hányszor megvallattam,
Gilgames! Koliko puta sam ga ispitivao,
hányszor beszéltem hozzá, mintha
koliko puta njemu govorio, kao da
lelkemhez szólanék:
mojoj duši pričam:
„Csönd és köd és hideg sötétség.
„Tišina i magla i hladan mrak.
Utánad is csak ennyi maradt.
I iza tebe je samo toliko ostalo.
Kilobbant iszonyú lángolásod.
Ugasio ti se strahovit žar.
Csönd és köd és hideg sötétség.
Tišina i magla i hladan mrak.
Ez hát végső érve a létezésnek?
Zar je to poslednji argument bivstvovanja?
Hét éjjel és hat nap sirattad Enkidut,
Sedam noći i šest dana si oplakivao Enkidua,
zokogásod fölverte a világot,
jecaj ti je probudio svet,
s mi maradt abból is, a gyászból,
i šta je od toga ostalo, od žalosti,
vonításodból az ember sorsa miatt?
od tvog zavijanja zbog sudbine čoveka?
Konok vakmerés! Élni merünk,
Tvrdokorna drskost! Smemo živeti,
vívni – milyen tusát? – egy barbár-ősi
boriti se – za što? – na iskonskom varvarskom
Játékok Helyén, ahol veszt a győző,
Mestu Igara gde gubi pobednik,
mert megöletik, úgy, mint a legyőzött.
jer ga daju ubiti, isto tako kao pobeđenog.
Látom kicsorduló könnyedet, Gilgamesem,
Vidim tvoje suze, moj Gilgamesu,
a kudarcban, megváltatlan halálban,
u porazu, u nepromenljivoj smrti,
– mert nincs élet füve, jaj, nincs öröklét! –
– jer trava života ne postoji, joj, nema večnosti! –
s hallom, daccal a fogad hogy’ csikordul:
i čujem tvoj prkosan škrgut zubi:
a falat újra építeni kezded!”
ponovo počinješ zidanje zida!“