Az öt éve halott Sáfrány Imrének

Pet godina mrtvom Imreu Šafranju

Maestro,

Majstro,

egyre gyakrabban gondolok rád,

sve češće mislim na tebe,

pedig hát én téged

a ustvari

nem ismertelek.

nisam te poznavao.

Néhány szervusz a klubban

Nekoliko zdravo u klubu

s a folyosókon,

i na hodnicima,

ennyi ha történt közöttünk.

između nas ako se i toliko desilo.

No, és a beszélgetés

Da, i razgovor

utolsó újvidéki tárlatod

posle otvaranja tvoje zadnje

megnyitója után,

novosadske izložbe,

a fene sem tudja már, miről.

vrag već zna, o čemu.

Vagyis korábban

Ranije dakle

nem voltunk együtt.

nismo bili zajedno.

Össze se melegedtünk,

Nismo se ni zbližili,

fura betegséged kiringatott

tvoja čudna bolest

téged a temetőbe,

te je na groblje odvela,

amit alig találtunk meg

što smo u velikoj jurnjavi

a nagy rohanásban

jedva našli

– mintha értelme lett volna

– kao da bi tačnost

még a pontosságnak –,

još nekog smisla imala –

és amiből aztán csak nehezen

i posle iz čega smo se

keveredtünk ki

spoticajući između nepoznatih grobova

idegen sírok között botladozva,

jedva iskoprcali,

mert egy másik festőt is

jer smo i jednog drugog slikara

felkerestünk.

potražili.

A fülemben csengtek még a

Još su mi se otužni pogrebi govori

szomorúan szitáló gyászbeszédek,

u ušima odzvanjali,

és közéjük szorulva,

između njih stisnut,

beléjük gabaljodva

upetljan

szállt a nagy fehér papír;

velik beli papir je lebdeo,

valaki utánad dobta.

neko je za tobom bacio.

Mintha csak

Kao da bi tek

ezután hajolnál majd fölé,

ubuduće sagnuo,

vagy inkább mintha mindent

ili rađe kao da si sve

letöröltél volna magad után:

iza sebe brisao:

maradjon tiszta a hátrahagyott,

neka zaostavština čista ostane,

és az egyre szabálytalanabbul

i neka nas ni

cifrázó nyomok se

išarani tragovi

zavarjanak minket,

ne ometaju,

amelyek után úgysincs már

za kojima ni ovako nemamo

miért iramodnunk,

zašto da jurimo,

hisz eddig se követtünk,

pa ni do sada nismo te sledili,

és ki tudja,

i ko zna,

talán bizony nem is szerettünk,

možda nismo te ni voleli,

amennyire egy másikat

koliko bi jednog drugog

szeretni kellene,

trebalo voleti,

hogy nyugodtan elkerülhessük

da bi u istaloženom vremenu

a temetőket

groblja

nem motyogva a lehiggadt időben.

mogli mirno, ne tapkajući zaobilaziti.

Így gondolok rólad

Koji put odsutnim razumom

el-elkujtorgó értelemmel,

tako razmišljam o tebi,

mi önmaga köré csavarodva

kao o nekom ko u sebe umotano

kúszik a májusi ég

sa ruba majskog neba

peremén lebukó Napba.

na zalazeće Sunce se penje.

Hova tartozhattál?

Gde si pripadao?

És: Ki lehettél?

I: Ko si ustvari bio?

Amúgy men – nem fájsz.

Inače čoveče – ne boli ti.

S már én se fájok,

I više ni meni ne boli,

csak állok és vigyázok:

samo stojim i promatram:

mi történik velünk.

šta se s nama događa.

(1985)

(1985)