…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,

…Cereći su ga opkolili… Nek peva,

ha jobb a lelkének! Mit volt nekik

ako mu duši tako prija! Šta im je značila

a dal! mit nékik, a bennük homályló

pesma! briga im ako u njima skriveni

rejtelmes istenek ha fölragyognak

tajanstveni bogovi zasvetle i

s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,

sevajući red šara! Šta su oni znali, gonjeni

mit tudnak ők felőlük, rettegett

preko vode i kopna na njihovim

és rémült útjaik során üzetve

stravom omeđenim putevima

vízen és szárazon?…

šta znaju o njima?...

De fönn,

Ali gore,

magát önnön tündökletébe rejtve

sebe u vlastiti čar skrivajući

állott a nap, a megingathatatlan,

stajao je nepokolebljivo sunce,

s izzó magva körűl, az ezeregy

oko njegove užarene jezgre, treperći

szélben lobogva, rojtos széleit

u vetrovima, izlizane rubove na nebo

korommal írva égre, mint a láng,

poput plamena čadžom pisajući,

ingott a tér.

teturao prostor.

És ő, e lobogásban,

A on u tom treperenju,

maga is, mint a láng, magasra csapva,

i on sam, kao plamen u vis udarajući

s fürtös fejét a dalnak fölemelve

digao kovrdžavu glavu pesme

és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel

i sklopljenim očima promatrao virove

és meg-nem-ingva, mint a szédület,

i ne uzmicajući, poput zanosa

a bárkaorr habvert csucsán kiállott

na vrhu uzrujanog bikovog nosa iznad

a báva nép fölé, mélység s magasság

ubogog naroda, iznad dubine i visine

fölé, önnön szíve fölé kiállott

stao, iznad vlastitog srca stao i stojeći

és állva, megrándult minden izében,

između života i smrti gonjen do

élet s halál közt ajzva pattanásig,

raspuknuća čitavim telom zadrhta,

amint a vásott sors belékapott.

kako ga je neumitna sudbina dohvatila.

És felcsapott a hang és lecsapott.

I udari glas i nenadano zaskoči.

Mint az ég ívén cikázó sirály,

Kao galeb koji na nebeskom svodu kivuda,

mint a habok között a bárka orra,

kao pramac korabljice među talasima,

mint a szivében rémület s remény.

kao užas i nada u njegovom srcu.

Ki nem látta e hangokat?

Ko nije osetio te glasove?

A zajgás

Prolaskom

elültén szétterült csend nyughelyét

huke mesto blažene tišine

fölverve, rebbentek, pattantak és

prekinuli treptaji, prasci, blesci

villantak és – kihúnyva visszahulltak,

i – sunovratile sagorele iskre

szikrák szorgos szövőszékén teremve,

nastale na njegovoj vrednoj tkanjači,

ó, élő lant, ó aranyveretű

o živo lauto, o zlatokovno grlo,

torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!

i o, od ta dva nastali sjajni vezo: sazvučjo!

Vakítva rajzottak s alant vakon

Zasenjujući su se rojile i u dubini slepo

pihentek el, mind várva, várva – rá,

umirile, čekajući – njega čekajući,

ki tudta már, hogy vesztét leshetik,

ko je već znao da mu mogu slom čekati,

hiába, ő már el nem veszhetik.

ali zalud, on već ne može nestati.

Táncol a táj. Arión énekel.

U plesu je krajolik. Arijon peva.

S már nem is ő dalol, az ének, ó, a

I već ne on peva, pesma, o ta

vásott, a bűvös sors énekli őt,

opaka, čarobna kob peva o njemu,

s egész valója hanggá lesz, amint

i čitavo njegovo biće u glas se pretvori

istenének neve fölzeng az ajkán,

kad se na usnama ime njegovog boga začuje,

amint ő fölzeng az isten nevében,

kad se u ime boga oglasi,

amint e név fölzeng a tengeren,

kad se to ime nad morima začuje,

fölzeng és elhal:

začuje i utiša:

PAIÁN!

PAJAN!

És nyomában

Iza njega

fekete némaság gomolya tátong

kolut crne tišine zjapi

s vele oszlik alakja, mint a füst.

i kao dim i njegov lik nestaje.

S az ellobbant csudára rászakadt

I u na nestalo čudo sručenom

kormos sötétben lassan ring a bárka

garavom mraku na nepreglednim

irdatlan útjain tovább, az elgyúlt

putevima nastavlja svoj put korabljica,

csend hullongó pernyéiben,

u prosulom pepelu izgorele tišine

miket már újra megzörrent a raj,

što već opet roj uzvitla,

felver a döbbenet…

košmar uskomeša…

Paián! te fénylő!

Pajane! ti sjajno!

Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,

Neka te i ja opevam, nek ubacim u tvoje ime,

ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!

na usnama mi rođenom imenu svoju sudbu!

Kalózok közt, kalózhajón, kalóz

Međ gusarima, na gusarskom brodu, izložen

szelek kényén, kalóz sors sodratán

gusarskim vetrovima, previrajući u viru gusarske usudi

vettetve – hadd vetem magam ki én is.

– neka i ja budem deo te kobi.

Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,

O pogibijo, do dna srca me napni,

zendülj fel izmaimban, lendület,

poletu, oglasi se u mojim mišićima,

pattanj szökő párává, sűrü test,

gusto telo, u odbeglu paru se pretvori,

s lélek, ölts testet, röpke-surranón:

i dušo, u hipu klisnuvši, telo poprimi:

fogadj magadba, dal! te tünde

ti blistavo pesmo, primi me u sebe!

és el sosem tűnő, ringassatok

i vi more sveznalice, uvek postojane

bizton, ti mindentudó tengerek.

ohrabrujući vi me uljujkivajte.

Roppant sugár az ég íve, az isten

Nebeski svod je golem mlaz zraka,

íjjának fényes idege remeg.

sjajan nerv bogovog luka titra.

Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul

Poskoči strelo, digni me nevidljivo

és ámulatra tégy ki Tainaronnál

i izloži me kod Tajnarona radi snebivanja

a döbbenetre-gyűlt népség előtt:

ispred zaprepaštene gomile:

eltűnő delfinem.

moj isčezavajući delfine.

(1944. március)

(mart 1944.)