Ser du, det kveldes; med piggtråd rundt oss og det ville

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

gjerde av eiker med brakker som svev i vår skumring.

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Vårt blikk, kun sakte slipper det vårt fangenskaps ramme,

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

bare fornuften vet stadig at tråd fortsatt er spent.

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Ser du, min kjære, fantasi kan her kun sådan bli fri,

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

våre martrede kropper slik befris av lys, av drøm,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

det hjem hvortil nu leiren vår svever helt skjønt befridd.

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Svøpte i filler, snorkende, flyr nu fanger nakne

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

mot den hjemlige fjerne egn her fra Serbias høyder.

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Fjerne, hjemlige drømmeegn! Finnes fortsatt et hjem?

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Ikke truffet av bombene? Det hjem vi da forlot?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

Og de som stønner, som ligger utstrakt, finner de hjem,

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

vil det da fortsatt finnes et sted hvor mitt dikt når frem?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Her i halvmørket uten tegn over tegn skrives heksameter

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

følt frem i linjer på linjer slik jeg selv også lever,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

blind som en larve fremover kryper jeg på papir;

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

leirens voktere tok fra oss lykter, bøker, vårt alt

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

og hit når ingen post mer frem, bare brakkens tåke.

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Her blant rykter og mørkt utøy lever franskmenn, polakker,

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

romer, troende serber, drømmende jøder, her i fjellet.

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

Stykket opp i feberhete kropper lever de hver

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

sitt liv, ventende kvinneord, frihet, godt nytt, skjebne,

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

på en styrtende demrings slutt eller på et under.

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Uten seng ligger jeg, innfanget mellom ormer, loppers

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

angrep gjentas stadig men fluer er gått til ro.

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Det er kveld og fangenskapet er en dag kortere

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

som livet mitt også. Leiren sover. Månen skinner

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

ned på landskapet, i dens lys piggtråd igjen synes

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

og man ser gjennom vinduer væpnet vakts skygge

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

her seg bevege, projisert på vegg av natts lyder.

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Leiren sover nu, kjæreste, våre drømmer suser;

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

en nyss våknende snorker høyt, men klemmes om på siden

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

og sovner atter, hans ansikt lyser. Kun jeg våker

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

med stank av halvrøkt sneip i munn, istedet for med smak

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

av ditt hete kyss, og søvnen, trøsten, kommer ikke,

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

fordi uten deg jeg hverken leve kan eller dø.

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Jugoslavia, juli 1944

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július