«Kakofoni»? - Javel. Om dét for dei er kakofoni

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

som for oss er trøyst!

ami nekünk vigasz!

Ja. Lyden av glas som singlande

Azt! Földre hullt

vert knust lik skjellsord

pohár fölcsattanó

og det klagande skriket frå ei fil

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

som vert ført mot sagtennene

reszelő sikongató

må fiolinane lære seg, må syngjande strupar

jaját tanulja hegedű

lære seg. Ikkje fred og lystige tonar

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

i den altfor fine, den forgyllte

a bearanyozott, a fennen

avsperra konsertsalen

finom, elzárt zeneteremben,

så lenge fred ikkje finst i våre mørke hjarte!

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

«Kakofoni»! Ja. Om dét for dei er kakofoni

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

som for oss er trøyst,

ami nekünk vigasz,

for høyr: Enno lever folkets sjel,

hogy van, van lelke még

enno lever folket

a „nép”-nek, él a „nép”

og skrik ut! Ja sjølv om lyden som stig

s hangot ad! Egymásra csikorított

frå stemte flygel, stemte røyster

vasnak s kőnek szitok-

syntest vere skjellsord-variantar av den lyd

változatait bár a zongora

ein høyrer frå jern som gnissar mot stein,

s a torok fölhangolt húrjaira,

om tilværet slik får hevde

ha így adatik csak vallania

si døkke sanning

a létnek a maga zord igazát,

fordi det er nett denne «kakofoni»,

mert épp e „hangzavar”,

dette helvetesskriket

e pokolzajt zavaró harci jaj

som ropar ut

kiált

harmonien!

harmóniát!

Fordi det er nett dette skriket

Mert éppen ez a jaj kiált

som skjer seg tvers gjennom alle dei forbanna løgnaktige

mennyi hazugul szép éneken át –

vakre songane, som ropar til lagnaden om ein sann harmoni

a sorshoz, hogy harmóniát,

og orden. Verda vil styrte såman

rendet, igazit vagy belevész a világ;

gå fortapt — om ikkje folket

belevész a világ, ha nem

grip ordet, ja majestetisk!

a nép szólal újra – fölségesen!

Du magre, strenge musikar, trugne ungarar,

Szikár, szigorú zenész, hű magyar

(«berømt» du óg — som så mange av dine landsmenn)

(mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

lovmessig var det at nett frå folket

volt törvény abban, hogy éppen e nép

sitt sjelsdjup — dit du steig ned som i

lelke mélyéből, ahová leszálltál,

ei smal gruvesjakt —

hogy épp e mélység még szűk bányatorka

sende du skriket opp til denne kalde, strenge

hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

konsertsalen som har stjernene til lysekrone.

a hideg-rideg óriás terembe,

Vil nokon kjæle øyra mine med lettsindige tonar

melynek csillárjai a csillagok?

krenker han meg i mi sorg.

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

Den døde, den døde er mor vår — og avskilsmusikken

húz a fülembe;

må ikkje kome frå Zerkovicz.

anyánk a halott – a búcsúzót ne

Lender er mist, kven vågar græte dei

kuplé-dal zengje;

med lirekasse-låtar?

hazák vesztek el – ki meri siratni

Finst enno von for folket?

verkli futamokkal?

Når fornuften står stum framfor all vår otte, vår angest

Van-e remény még emberi fajunkban? –

— så ta til orde, du

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

strenge, ukuelige, «aggressive», store musikar

te szólalj,

og sei oss at vi — likevel! har grunn

szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,

til å vone og leve.

hogy – mégis! – okunk van

Og at vi har rett, vi

remélni s élni!

utlevert til å gje liv, og til å møte døden,

S jogunk van

rett til å møte andlet til andlet

– hisz halandók s életadók vagyunk –

alt vi likevel ikkje kan unngå.

mindazzal szembenézni,

For den som dekker til, han aukar faren.

mit elkerülni úgysem tudhatunk.

Alt for lenge var det mogleg

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

å setje proppar i øyra våre og dekke over auga

Lehetett, de már nem lehet,

når stormen herja, for så å skjelle oss ut

hogy befogott füllel és eltakart

fordi vi ikkje kom med hjelp.

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

Men du viser oss din vyrdnad ved å

s majd szidjanak: nem segítettetek!

avsløre for oss kva du såg:

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

det gode, det onde, dyd og last —

mi neked fölfedetett,

og ved å tale til oss som til likemenn

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

let du oss vekse.

te bennünket növesztel, azzal,

Dette trøystar oss.

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

Kor annleis eit språk det er, er det

Ez – ez vigasztal!

menneskeleg, og fylt av sanning

Beh más beszéd ez!

som gjev oss styrke til det vanskelegaste:

Emberi, nem hamis!

til fortviling.

A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

Dette takkar vi deg for,

a kétségbeeséshez.

for styrken til å kunne vinne over

Köszönet érte,

helvete.

az erőért a győzelem-vevéshez

Sjå her er undergangen som likevel fører fram.

a poklon is.

Sjå her, dømet på at den som med sin kunst formidlar

Ím, a vég, mely előre visz.

det groteske, sigrar over det.

Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

Her svarar han tilværet, han, den store:

a rettenetet, azzal föl is oldja.

det var verdt

Ím, a nagy lélek válasza a létre

å gjennomlide helvete.

s a művészé, hogy megérte

For enno finst det ikkje ord for det

poklot szenvednie.

som vi har gjennomlevd.

Mert olyanokat éltünk meg, amire

Berre Picasso sine jomfruer med dei doble nasane

ma sincs ige.

kunne sukke, eller hingstane

Picasso kétorrú hajadonai,

hans med dei seks føtene

hatlábú ménjei

skrike ut eller i vilt tán vrinske ut dét

tudták volna csak eljajongani,

vi menneske måtte gjennomleve

vágtatva kinyeríteni,

og som berre den som har opplevd kan forstå,

amit mi elviseltünk, emberek,

som det ikkje finst ord for,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

kanskje aldri vil bli ord for,

amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

berre musikken musikken musikken,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

musikk som dén de store tvillingbrør

példamutató nagy ikerpár,

har skapt, berre musikk, musikk

zene csak, zene csak, zene,

fylt av urgammal hete frå gruvedyptene

a bányamély ős hevével tele,

og av draumar om folkets framtidssongar,

a „nép jövő dalával” álmodó

musikk fylt av siger, av styrke nok

s diadalára ápoló,

til å styrte fengselsmurar, musikk

úgy szabadító, hogy a börtön

som bed om den lova frelse med forbanningar

falát is földig romboló,

for å få ho her på jord,

az ígért üdvért, itt e földön,

musikk som ofrar ved å velte altara,

káromlással imádkozó,

helbredar ved å gje oss sår, musikk

oltárdöntéssel áldozó,

som lyfter alle som kan lytte

sebezve gyógyulást hozó,

inn i ei meire rettvis verd.

jó meghallóit eleve

Hald fram med ditt arbeid, gode lækjar, du

egy jobb világba emelő zene –

som ikkje gjev oss svevn, som røyver ved våre sjeler

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

med fingrane i din musikk, og alltid røyver dér

ki muzsikád ujjaival

som ondet er å finne.

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

Kor underleg, kor frelsande balsam er ikkje det

ahol a baj

du gjev oss ved å forløyse denne smertesong

s beh különös, beh üdvös írt adsz

som skulle ha kome ut av oss sjølv

azzal, hogy a jaj

men som ikkje vi kunne forløyse. Og difor let han

siralmát, ami fakadna belőlünk,

tone ut for oss — fødde til det tause hjarte —

de nem fakadhat, mi helyettünk

med dine nervestrengar!

– kik szív-némaságra születtünk –

1955

kizenged ideged húrjaival!

Knut Ødegård og

1955