„Csak a derű óráit számolom”,

«Bare de lyse timer regner jeg med»,

mondta pár szó s egy vasrúd a falon,

sa skriften på muren og solurets tre

a napóráé. Láttam én is a

av rustent jern. Også jeg har vel sett

latin szöveget, s lelkem bánata

den latinske teksten, min sorgfulle sjel

irigyelte a vidám öreget,

misunte den glade og lystige gamling

aki oly bölcs betűket vésetett

som ristet så kloke ord inn i stenen,

a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem

den dumme stenen - forresten, hvem vet

rögtönzés volt-e csak, szellemesen

om hendelsen bare var improvisert,

dacos sugallat az a gondolat?

et spirituelt eller trassig innfall?

Dac és sugallat bennem is akadt

Også i meg bodde lynsnare innfall,

egykor, de az árny mindig sulyosabb

men tyngre enn lyset blir skyggene alltid.

maradt a fénynél… A felhők fölött

Man skulle ha fanget bak skyenes gitter

kellett volna elfogni az örök

det solgylne hav og det evige glitter,

tündöklést! a nap arany árvizét,

det søte lettsindighets lyse sekunder,

tengerét! az édes könnyelmüség

så lette som sommerfuglvingenes kyss,

lepkeszárnycsókú pillanatait,

og særlig beruselsens sitrende bolig,

s főképp azt, melyben a mámor lakik,

den salige fryd hvis forsinkede minne

az ifjú gyönyört, melynek kései

er fylt av bebreidelser, anger og klage;

mása most annyi váddal van teli:

den fryden som steg til den villeste rus,

a szeszként libbenőt, a legvadabb,

som tiger-libellens bevingede dans,

a villámgyors tigris-szitakötőt,

dens raslende, blå-emaljerte ekstase

a kékzománc tüzet, a zizzenőt,

i parringslek over det blankstille vann,

ki kedvesével a kéj nyolcasát

en frydsvanger åttring i middagens hete,

gyűrűzve libben láng-deleken át

i skumringens stillhet på innsjøens flate,

s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak

jeg flyr jo fremdeles - med alder i kroppen -

szittyói közt, szikrázó ég alatt

over myr og siv under glitrende himler.

ma is szállok én… csak testben öreg…

(Nei, nei, knurrer rettferdens nøkterne udyr.)

(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg

Å, kunne jeg innhente barndommens rike,

igazság)… Igen, azt a testtelen

den kroppløse svømming, de florlette svev,

úszást, lebegést kéne, istenem,

den unge forventningen slik den var mulig

utólérni, a könnyűt, úgy, amint

i barndommens lyse, forjettede land:

a gyermekkor csinálta, most, megint:

Se havfruers lek i det blåklare vann

a sellőkét a vízben, szúnyogét

og myggenes dans i den slørete disen,

fátyolködében, csak az örök ég

for evig blir himmelens evige farmann,

örök hajósa lenni, ahogyan

slik som jeg fremdeles blir båret av drømmer,

ma is visz a képzeletem-agyam,

av syn, fantasier og tanker med vinger

valahányszor párologtat-emel

hver gang jeg blir løftet av lysende bilder,

a kép, mint karmestert a pálca, mely

så lik dirigenten som løftes av staven

fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!

og setter i gang fiolin, horn og fløyte!

Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,

Å, munterhet, solen og lyset som svinger,

illatok táncát, szélhalk őzikét,

det vindlette rådyr og duftenes dans,

s fent a kékben a habos gőzökét,

og fjernt i det blå driver skummende skyer -

azt kellene most visszahozni, hogy

dem skulle jeg fange som flyktige drømmer,

átjárjanak uj, forró áramok,

da skulle jeg enda en gang bli benådet

nem a grönlandi szörnyek, nem ezek

med nye visjoner og hetere strømmer,

a jegesmedve s rozmár hidegek,

ikke de isnende udyr fra Grønland,

melyektől annyit szenved a szegény,

polarbjørnens kulde og hvalrossens frostglans,

hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –

alt det som fattige sjeler blir plaget av

kinti rémüktől félve hallgatom

inntil de ønsker seg selveste helvetet;

Mozartot, s tűnődöm a tavaszon

jeg frykter de iskalde, hvite gespenster —

vagy akárcsak a mult nyáron (pedig

jeg lytter til Mozart og drømmer om våren,

az is vén volt már, ötvenötödik!):

og kanskje jeg drømmer om forrige sommer

és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,

(i visdom og alder den femtiende)!:

te, Mindenségé, édes üteme

Jeg sukker og sier: Musikk, gi meg helbred,

a fájdalomnak, Varázsfuvola,

du Altets og smertens berusende sødme,

varázsjáték, te, tündér mámora

du balsam for sinnet, fortryllede fløyte,

hitnek, reménynek: árnycsík a falon

du alle forhåpningers magiske rus:

a nagy fényben, s a szívben nyugalom

se skyggenes lekende stripe på veggen

s üvegparázsként égő sugarak

i lyset det store, og stillhet i hjertet,

az élő lomb tengerzöldje alatt,

og lysstråler brenner som glødende glass

s bölcseség, a vidám öregeké,

bak løvets vibrerende, havgrønne farge,

amilyen azé lehetett, azé

en lykkelig visdom som kan ha vært hans,

a napórásé, ki – „Non numero

den gamles fortrolige innskrift på muren,

horas nisi serenas!” – drága jó

og solurets vennlige, klare formaning:

intelmét adja, még most is, tanácsul:

«Non numero horas nisi serenas!» Se:

„Csak derűs órát veszek tudomásul!”

«Bare de lyse timer regner jeg med!»