„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

«Kakofoni»? - Javel. Om dét for dei er kakofoni

ami nekünk vigasz!

som for oss er trøyst!

Azt! Földre hullt

Ja. Lyden av glas som singlande

pohár fölcsattanó

vert knust lik skjellsord

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

og det klagande skriket frå ei fil

reszelő sikongató

som vert ført mot sagtennene

jaját tanulja hegedű

må fiolinane lære seg, må syngjande strupar

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

lære seg. Ikkje fred og lystige tonar

a bearanyozott, a fennen

i den altfor fine, den forgyllte

finom, elzárt zeneteremben,

avsperra konsertsalen

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

så lenge fred ikkje finst i våre mørke hjarte!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

«Kakofoni»! Ja. Om dét for dei er kakofoni

ami nekünk vigasz,

som for oss er trøyst,

hogy van, van lelke még

for høyr: Enno lever folkets sjel,

a „nép”-nek, él a „nép”

enno lever folket

s hangot ad! Egymásra csikorított

og skrik ut! Ja sjølv om lyden som stig

vasnak s kőnek szitok-

frå stemte flygel, stemte røyster

változatait bár a zongora

syntest vere skjellsord-variantar av den lyd

s a torok fölhangolt húrjaira,

ein høyrer frå jern som gnissar mot stein,

ha így adatik csak vallania

om tilværet slik får hevde

a létnek a maga zord igazát,

si døkke sanning

mert épp e „hangzavar”,

fordi det er nett denne «kakofoni»,

e pokolzajt zavaró harci jaj

dette helvetesskriket

kiált

som ropar ut

harmóniát!

harmonien!

Mert éppen ez a jaj kiált

Fordi det er nett dette skriket

mennyi hazugul szép éneken át –

som skjer seg tvers gjennom alle dei forbanna løgnaktige

a sorshoz, hogy harmóniát,

vakre songane, som ropar til lagnaden om ein sann harmoni

rendet, igazit vagy belevész a világ;

og orden. Verda vil styrte såman

belevész a világ, ha nem

gå fortapt — om ikkje folket

a nép szólal újra – fölségesen!

grip ordet, ja majestetisk!

Szikár, szigorú zenész, hű magyar

Du magre, strenge musikar, trugne ungarar,

(mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

(«berømt» du óg — som så mange av dine landsmenn)

volt törvény abban, hogy éppen e nép

lovmessig var det at nett frå folket

lelke mélyéből, ahová leszálltál,

sitt sjelsdjup — dit du steig ned som i

hogy épp e mélység még szűk bányatorka

ei smal gruvesjakt —

hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

sende du skriket opp til denne kalde, strenge

a hideg-rideg óriás terembe,

konsertsalen som har stjernene til lysekrone.

melynek csillárjai a csillagok?

Vil nokon kjæle øyra mine med lettsindige tonar

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

krenker han meg i mi sorg.

húz a fülembe;

Den døde, den døde er mor vår — og avskilsmusikken

anyánk a halott – a búcsúzót ne

må ikkje kome frå Zerkovicz.

kuplé-dal zengje;

Lender er mist, kven vågar græte dei

hazák vesztek el – ki meri siratni

med lirekasse-låtar?

verkli futamokkal?

Finst enno von for folket?

Van-e remény még emberi fajunkban? –

Når fornuften står stum framfor all vår otte, vår angest

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

— så ta til orde, du

te szólalj,

strenge, ukuelige, «aggressive», store musikar

szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,

og sei oss at vi — likevel! har grunn

hogy – mégis! – okunk van

til å vone og leve.

remélni s élni!

Og at vi har rett, vi

S jogunk van

utlevert til å gje liv, og til å møte døden,

– hisz halandók s életadók vagyunk –

rett til å møte andlet til andlet

mindazzal szembenézni,

alt vi likevel ikkje kan unngå.

mit elkerülni úgysem tudhatunk.

For den som dekker til, han aukar faren.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Alt for lenge var det mogleg

Lehetett, de már nem lehet,

å setje proppar i øyra våre og dekke over auga

hogy befogott füllel és eltakart

når stormen herja, for så å skjelle oss ut

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

fordi vi ikkje kom med hjelp.

s majd szidjanak: nem segítettetek!

Men du viser oss din vyrdnad ved å

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

avsløre for oss kva du såg:

mi neked fölfedetett,

det gode, det onde, dyd og last —

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

og ved å tale til oss som til likemenn

te bennünket növesztel, azzal,

let du oss vekse.

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

Dette trøystar oss.

Ez – ez vigasztal!

Kor annleis eit språk det er, er det

Beh más beszéd ez!

menneskeleg, og fylt av sanning

Emberi, nem hamis!

som gjev oss styrke til det vanskelegaste:

A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

til fortviling.

a kétségbeeséshez.

Dette takkar vi deg for,

Köszönet érte,

for styrken til å kunne vinne over

az erőért a győzelem-vevéshez

helvete.

a poklon is.

Sjå her er undergangen som likevel fører fram.

Ím, a vég, mely előre visz.

Sjå her, dømet på at den som med sin kunst formidlar

Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

det groteske, sigrar over det.

a rettenetet, azzal föl is oldja.

Her svarar han tilværet, han, den store:

Ím, a nagy lélek válasza a létre

det var verdt

s a művészé, hogy megérte

å gjennomlide helvete.

poklot szenvednie.

For enno finst det ikkje ord for det

Mert olyanokat éltünk meg, amire

som vi har gjennomlevd.

ma sincs ige.

Berre Picasso sine jomfruer med dei doble nasane

Picasso kétorrú hajadonai,

kunne sukke, eller hingstane

hatlábú ménjei

hans med dei seks føtene

tudták volna csak eljajongani,

skrike ut eller i vilt tán vrinske ut dét

vágtatva kinyeríteni,

vi menneske måtte gjennomleve

amit mi elviseltünk, emberek,

og som berre den som har opplevd kan forstå,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

som det ikkje finst ord for,

amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

kanskje aldri vil bli ord for,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

berre musikken musikken musikken,

példamutató nagy ikerpár,

musikk som dén de store tvillingbrør

zene csak, zene csak, zene,

har skapt, berre musikk, musikk

a bányamély ős hevével tele,

fylt av urgammal hete frå gruvedyptene

a „nép jövő dalával” álmodó

og av draumar om folkets framtidssongar,

s diadalára ápoló,

musikk fylt av siger, av styrke nok

úgy szabadító, hogy a börtön

til å styrte fengselsmurar, musikk

falát is földig romboló,

som bed om den lova frelse med forbanningar

az ígért üdvért, itt e földön,

for å få ho her på jord,

káromlással imádkozó,

musikk som ofrar ved å velte altara,

oltárdöntéssel áldozó,

helbredar ved å gje oss sår, musikk

sebezve gyógyulást hozó,

som lyfter alle som kan lytte

jó meghallóit eleve

inn i ei meire rettvis verd.

egy jobb világba emelő zene –

Hald fram med ditt arbeid, gode lækjar, du

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

som ikkje gjev oss svevn, som røyver ved våre sjeler

ki muzsikád ujjaival

med fingrane i din musikk, og alltid røyver dér

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

som ondet er å finne.

ahol a baj

Kor underleg, kor frelsande balsam er ikkje det

s beh különös, beh üdvös írt adsz

du gjev oss ved å forløyse denne smertesong

azzal, hogy a jaj

som skulle ha kome ut av oss sjølv

siralmát, ami fakadna belőlünk,

men som ikkje vi kunne forløyse. Og difor let han

de nem fakadhat, mi helyettünk

tone ut for oss — fødde til det tause hjarte —

– kik szív-némaságra születtünk –

med dine nervestrengar!

kizenged ideged húrjaival!

1955

1955

Knut Ødegård og