Or che di strada ancora sono uscito
Most, hogy megint útfélre estem,
In questa sera d'inverno io mi chiedo
Eltünődöm e téli esten,
Cos'è stata la vita, mio Signore?
Mi volt az élet, uramisten?
Questo essa è stata: tanta opacità
Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Spento tributo e gran necessità
Fakó robot és kénytelenség,
Limiti tristi a cento, disperati.
Száz bús határ reménytelenség.
Cieli coperti con poco d'azzurro
Borult egek kevés azúrral,
Questua amicizia con due signoroni,
Koldus pajtásság pár nagy úrral,
Di lisa corda due note svenevoli.
Pár ájult nóta, tépett húrral.
Di talamo un paio d'ebbrezze selvagge,
Egy-két vad mámor nyoszolyája,
Di donna un paio di belle labbra calde,
Egy-két asszony jó, meleg szája; -
Vero, non vero; il mio cuore ora tace.
Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.
Adesso siedo tra monti maestosi,
Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Malato in mezzo ad altri malati:
Betegen a többi beteg közt,
Spalle al passato, alla morte dinanzi.
Múltnak háttal, halállal szemközt.
Sarà diverso? Devo attenderlo forse?
Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?
Nell'ombra sbandano senza padrone
Lassan szétszéled a homályban
Lenti i miei averi, aneliti, ideali.
Bitang jószágom, kedvem, vágyam.
Le loro orme, qual nero impellicciato,
Nyomukban, mint fekete bundás,
Segue un vecchio porcaio incappucciato,
Begyűrt süvegű öreg kondás,
Piano s'avanza muta la rinuncia.
Hallgatva ballag a lemondás.
Nell'inverno dalla coltre silente
S mégis, a csönd-paplanú télben,
Però vivo una stagione di pace,
Nagy nyugalom évadját élem -
Io lo sento che Dio pensa con me.
Érzem, az Isten gondol vélem.
Come i cespugli con le scure bacche
Mint a bokrok setét bogyókkal,
Sotto la neve serbano l'aroma,
A hó alatt zamatozókkal,
Colmo il mio cuore è di fresche bellezze.
Megrakva szívem hűvös jókkal.
A che sarà servito non sapremo
Hogy mire jókkal, majd megválik,
Sinché di neve il manto non si sfalda,
Mire a hó gyapja lemállik,
Sino alla primavera od alla morte.
Új tavaszig vagy a halálig.
In pace giaccio, pigro, rassegnato,
Fekszem megadva, békén, resten,
E mi osserva dalla sera infinita
S néz rám, át a végtelen esten,
La mia sorte meditando il Signore.
Tűnődve sorsomon, az Isten.
Új-Tátrafüred, 1925