per Árkosy Lajosné

Árkosy Lajosnénak

Le campane suonavano tanto fragorose,

A harangok oly kábítóan zúgtak,

La gente nereggiava incredibilmente,

A nép oly kábítóan feketéllett.

Sotto il baldacchino, la Santità avanzava…

Baldachin alatt a Szentség haladt...

Gerusalemme! – pensai io nel frattempo –

Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -

E pensai: vado piuttosto a Emmaus,

S gondoltam: inkább Emmausba térek.

Sull’Emmaus or’ scende l’imbrunire,

Emmausra most száll az alkonyat,

Sono cosi azzurre le montagne lontane.

S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

A lascar’ la città mi avviai tosto.

Indultam a városból kifele.

E come il cielo divenne sempre più azzurro:

S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:

Pensai, questo ormai è il Suo cielo.

Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.

Il suono della campana divenne più sonnolento,

S hogy álmosabb lett a harang szava,

Come se la voce giungesse da sotto l’acqua,

Mintha víz alól borongana fel,

O provenisse da una nebbia infinita:

Vagy véghetetlen ködből hangzana:

Pensai: questa ormai è la Sua parola.

Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Verso Emmaus il paesaggio divenne più fresco,

Emmaus felé üdébb lett a táj.

Vidi dappertutto piccoli fiorellini,

Kis virágokat láttam állani.

Piccole violette ai bordi della mia via:

Kis ibolyákat vándor-utam szélén:

Pensai: questi sono ormai i Suoi fiori!

Gondoltam: ím, az Ő virágai!

Come raggiunsi il bosco più cupo,

Álmában gügyögött egy-egy madár,

Qualche uccello cinguettava nel sonno:

Hogy az erdőre értem, hallgatag;

Pensai: ecco, questi sono i Suoi uccelli,

Gondoltam: ím, az Ő madarai,

Come adorava gli uccelli del cielo!

Hogy szerette az égi madarat!

Un magnetismo percorreva gli alberi bruni,

Delej futott a barna fákon által,

Le dita ossute che s’ergevano al cielo,

Égremeresztett csontos ujjaik

Come se fossero già riempite di fiori. –

Mintha megteltek volna már virággal. -

Sapevo: or’ è Lui, che parla agli alberi.

Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Se sentì il suono triste della campana grave,

Borongott messziről a mély harang,

Spegnendosi nello spesso fogliame,

S a mély avarban lassan elalélt,

Ma io stavo là fuori ed ero così felice,

De én úgy álltam ott künn boldogan,

Come colui che Lo vide -  ed è giunto alla destinazione.

Mint aki látta Őt - és célhoz ért.

Cluj – Napoca, bosco di Hoia, sera del Sabato santo

Kolozsvár, Hója-erdő, 1921 nagyszombat estéjén