Oh, io amo la gente di Pest, la gente mesta,

Ó én szeretem a bús pesti népet,

che domeniche pomeriggio, nei vestiti

mely a Külső-Józsefvárosba tépett

laceri, percorre le strade della periferia,

ruhákba jár vasárnap délután,

ascolta barcollando, gironzolando

come dai caffè tirati a specchio rintrona la voce

és ámolyogva, szédelegve hallja,

e neghittoso fissa gli occhi sulla locandina.

hogy döng a tükrös kávéházak alja,

Spesso lo avverto, quasi – quasi è un peccato,

s a mozi-reklámokra néz tunyán.

che io viva ritirato, che di voi non mi curi,

tessendo l’intricata trama dei sogni miei.

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,

A quest’ora, di domeniche desolate,

hogy csöndben élek, nem nézek felétek,

espiando percorro le vostre strade,

s az álmok lenge fodrát fodrozom.

nei vicoli contorti del fango invernale.

Poverine, vivono qua, su 'sto marciapiede,

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,

con le scarpe scalcagnate, nel silenzio, sole

kis görbe közein a téli sárnak

e derelitte, nella mescita del caffè immerse.

vezeklőn járok az utcátokon.

Le loro figlie affamate, ma tanto amate,

povere consunte, stanche, magre sante,

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,

sotto il lampione a gas, stanno ferme cupamente.

letaposott cipősarokkal, árván,

Chi ha visto, cosa si cela all’ombra delle stanze?

kávémérésbe bújva hallgatag.

Chi ha sbirciato, se nei loro letti v'è un cuscino?

Chi ha mai capito, com’è la gente mesta di Pest?

Éhes leányaik, kiket szeretnek,

Ho visto il lavoratore e m'incitava alla ribellione,

kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,

il suo viso pallido, mentre accendeva un sigaro scadente,

gázláng alatt sötéten állanak.

ho veduto il cuore della terra sanguinante.

Ovunque io vada, è qui che farei ritorno,

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?

ovunque io voli, povero sventurato popolo,

Ki leste meg, van-e ágyukba párna?

la mia bocca urlerebbe solo la tua sofferenza,

Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?

perché la tua strada è con la tristezza è lastricata,

gli occhi tuoi sono ruscelli dell'eterna tristezza,

Én láttam a munkást és lázra bujtott,

Ohimè, 'sta terra, 'sta terra mesta è la mia Patria.

sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,

és láttam a föld vérező szivét.

Bármerre mennék, ide visszatérnék,

bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,

a gondodat kiáltaná a szám,

mert bánatkővel van utcád kirakva,

szemed a bánat végtelen patakja

s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.