Giù nell’aldilà silente, nel mesto aldilà asfissiante,

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok

tra gli asfodeli,

között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,

dove asfodelo non si muove, l’albero del dolore non

mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik

scuote le sue fronde,

asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

non cadono i petali dei fiori di papavero, perché là

il vento dorme profondamente,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen

dorme profondamente sul suo letto di asfodelo, non parla,

szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója

dove i laghi si stendono come specchi d’acciaio, ciglia

sohase jár ott, a szél;

assopiscono

facilmente, s’addormentano, perché il vento, che ventila

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony

le ciglia, colui, che increspa

karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús

le acque, di là non è mai passato;

ötven asszony mindörökre töltöget,

nelle anfore enormi, anfore d’alabastro, cinquanta donne,

cinquanta peccatrici,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába

attingendo col vaso snello, attingendo, poi svuotando

töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég

meste, dannate

vizet.

donne versano l’acqua eternamente,

cinquanta meste donne dannate invano versano il liquido

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy

prezioso

lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

nelle enormi anfore d’alabastro, l’acqua attinta dal Lete

preziosa,

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és

non è mai sufficiente.

sötéten, át a réten,

Enormi, snelli alberi di dolore non scuotono mai i loro

rami: - ogni

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott

ramo è un’anima, mesta antica anima suicida, che or

bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel

senziente vegeta

körbe folyva nem enyész,

sull’albero muto, eppure stende inconsciamente la fronda

immobile,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza

immobile e cupamente, attraverso il prato,

önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába

attraverso il prato, dove il Lete (perché il prato è di Lete)

mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,

con l’acqua lercia

dai cento peccati in esso lavati, con l’acqua lercia dai

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény

atavici peccati dimenticati,

tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az

scorrendo in tondo non svanisce,

ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre

non svanisce, non giunge al mare, ma gira sette volte in

csak hiába tölti szét.

tondo e torna

in sé stesso: dove cinquanta donne dannandosi invano,

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis

in cinquanta enormi anfore,

öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

riversano le lacrime e l’acqua invano,

a volte attingendo, a volte svuotando, invano, perché

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe

i cinquanta recipienti stregati

visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

sono incolmabili, son come la bassa marea che decresce,

si ritira

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,

e le cinquanta peccatrici l’acqua di Lete nelle anfore

csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból

d’alabastro in eterno

merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,

invano versano.

az aranyos nap alatt -

Cinquanta donne dal corpo d’alabastro, coi capelli

corvini, senzienti, eppure

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy

inconsce versano e senza sosta intonano un canto per

szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk

metà compreso,

rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és

cinquanta meste donne dannate, che dal mondo dei vivi

ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

con sé portata

nelle loro anime ritornante e per metà compresa paura

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket

con voce soffocante cantano:

csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem

“Abbiamo ucciso i nostri mariti, cinquanta grandi uomini

tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben

valorosi e amavamo,

némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a

Dio solo sa chi amavamo, dalla brocca del desiderio

sötétség nem beszél - «

abbiamo attinto, attinto, svuotato, lassù nel mondo verde,

sotto il sole dorato –

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz

“Parole perdute ritornano nelle nostre anime buie, come

mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony

luci cadenti della strada

így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási

nell’oscurità delle grandi stanze; cosa significano? invano

amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

proviamo a ricordarlo;

cosa significa: amare? cosa: desiderare? e abbracciare?

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik

nell’oscurità invano interroghiamo le ombre.

asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.

Cantiam’ pure: Li abbiamo uccisi – e ricordiam’: i nostri

mariti, cantiam’, sebbene non capiamo, e attingiamo,

e svuotiamo;

tanto non siamo in grado di smettere, e cantiam’, sebbene

non capiamo,

perché altrimenti v’è mutismo, e il mutismo fa tanta

paura! è muta la tenebra infinita:

la tenebra non parla”.

Così cantavano le cinquanta donne, cinquanta meste

donne dannate,

dai capelli corvini così simili l’una all’altra, cinquanta

sorelle dal corpo d’alabastro,

così cantavano sul prato di Lete, tra gli alberi delle

anime, fior di papaveri, tra enormi anfore, vicino a Lete,

dove

il vento nell’aldilà silenzioso, dorme sul letto di asfodelo

nel mesto aldilà asfissiante, dorme profondamente,

non parla.