Tempo, vecchio tempo, che stai seduto,

Idő, örök öreg, ki messze, fenn

Soletto, lontano sulla roccia dell’infinito,

A végtelen szikláján ülsz magad

E osservi taciturno, sul vecchio scoglio,

S csak nézed hallgatag, vén bérceken,

Come passano l’eone, gli anni e il giorno.

Hogy az eón, az év, a nap halad.

Stai a guardare, come il mare e la lacrima,

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,

Il sangue e l’acqua s’ingrossa e decresce,

A vér és víz hogy árad és apad,

Stai a guardare come lotta la luce e la nebbia,

Csak nézed, hogy vív a fény és a köd

Come volge al termine il mondo e l’istante.

S hogy múlik el világ és pillanat:

Tempo, vecchio tempo, dii, cosa accadrebbe

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,

Se per una volta tanto t’assopiresti e questo

Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,

Severo, indefesso gioco s’interromperebbe:

Nem lankadó játék megállana:

Le foglie autunnali cadenti nell’aria ignava

A hulló őszi lomb a lomha légben

La melodia del sospiro, che nella nebbia

S az elmúlás halálhozó ködében

Mortifera del trapasso, dal mio cuore s’eleva?

Szívemből szálló sóhaj dallama?