Derült az este, csendes, csillagos.

La serata è serena, calma, stellata,

Túl minden szenvedélyen, lázon,

Oltre ogni febbre e bramosia,

Én a Göncölszekerén kocsikázom,

Sto scarrozzando sul Grande Carro,

Ott, ahol ember embert nem tapos.

Là, dove l’uomo non calpesta l’uomo.

A derekaljam: széna, illatos,

Il mio giaciglio: fieno profumato,

A Göncölszekér szénával tele,

Il Grande Carro è pieno di fieno,

Kaszáltak már az égi réteken,

L’hanno falciato sul prato del cielo,

S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.

La mia anima mai avuto un simile giaciglio.

Hanyattfekszem s az ürbe bámulok,

Giaccio supino, scruto lo spazio,

Friss széna, illatos: a derekaljam,

Fieno fresco e profumato è il mio giaciglio,

A pici földtől be messze szakadtam!

Dalla Terra minuta come mi son allontanato!

Köztem, s közte ezer csillag-távol.

Tra me e Lei distanza di mille stelle,

És mily csend van itt, milyen hallgatás!

E che silenzio regna qui, che pace!

Nincs berregés, nincs ostorpattogás,

Non v’è ronzio, non v’è schiocco della frusta

A Göncölszekér csak úgy megy - magától...

Il Grande Carro avanza cosi, da sola…

A Göncölszekér biztosan halad,

Avanza sicuro e spedito il Grande Carro,

Rúdja nem törik, fékje nem szakad,

Timone non si spezza, non si rompe il freno,

El nem ragadja semmi;

Niente, che con sé potrebbe trascinarlo;

Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,

E’ così bello quassù, sotto la volta del cielo,

Az örök szénás-szekeren pihenni.

Riposare sul eterno carro del fieno.

Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,

Laggiù ho lasciato tutto, tutto il dolore,

Kelnek szívemben új melódiák,

Nel cuore mio sorgono melodie nuove,

A végtelenség árja szinte fölvet...

L’onda dell’infinito quasi mi solleva…

S mégis jó volna fejem alá tenni

Eppur’ sarebbe bello mettere una manciata,

Egy kis maroknyi édes anyaföldet.

Una manciata di terra cara, sotto la mia testa.

1919

1919