Ó, virrasztások évszaka!

O morne saison des veillées!

Vastagon fog a tinta, zordul.

La nuit d'encre aux feuilles rouillées

A rozsdalevü éjszaka

Dès six heures, sur les jardins,

már hatkor a kertekre csordul:

Goutte a goutte répand son tain;

Reves fák nyirka folydogál

L'arbre mort déjà se délite,

s te arra gondolsz: mennyi éved

Et toi, de ta vie qui s'effrite,

van hátra még? Jaj meg-megáll

Perçois-tu le long chant d'exil,

a láb, mert fél, hogy sírba téved.

Comme si s'en rompait le fil?

...Mondd, kissé mártottál-e már

Oh! Dis-moi, lorsque ta main porte

hófehér cukrot barna lébe,

Dans le café qui réconforte

egy feketekávés pohár

Le sucre blanc, ne crois-tu voir

keserű, nyirkos éjjelébe?

L'ombre tisser son voile noir?

S figyelted-e: a sűrü lé

Et regarde: l'épais liquide

mily biztosan, mily sunyi-resten

Sournoisement, comme l'acide

szivárog, kúszik fölfelé

S'infiltre en chaque bloc épars

a kristálytiszta kockatestben?

Et le ronge, de part en part.

Így szivódik az éjszaka

C'est ainsi que la nuit sinue

beléd is, fölfelé eredve,

En toi, franchissant les issues,

az éjszaka, a sír szaga

Et portant son remugle amer

minden rostodba és eredbe,

En chaque fibre de ta chair;

mígnem egy lucskos, barna esten

Jusqu'á l'instant où, de ta face,

az olvadásig itat át,

Ne restera qu'un bloc de glace

hogy édesítsd valamely isten

Qui fond, dans le breuvage amer

sötét keserű italát

D'un dieu, maître de l'univers.