Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok

Giù nell’aldilà silente, nel mesto aldilà asfissiante,

között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,

tra gli asfodeli,

mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik

dove asfodelo non si muove, l’albero del dolore non

asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

scuote le sue fronde,

non cadono i petali dei fiori di papavero, perché là

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen

il vento dorme profondamente,

szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója

dorme profondamente sul suo letto di asfodelo, non parla,

sohase jár ott, a szél;

dove i laghi si stendono come specchi d’acciaio, ciglia

assopiscono

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony

facilmente, s’addormentano, perché il vento, che ventila

karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús

le ciglia, colui, che increspa

ötven asszony mindörökre töltöget,

le acque, di là non è mai passato;

nelle anfore enormi, anfore d’alabastro, cinquanta donne,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába

cinquanta peccatrici,

töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég

attingendo col vaso snello, attingendo, poi svuotando

vizet.

meste, dannate

donne versano l’acqua eternamente,

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy

cinquanta meste donne dannate invano versano il liquido

lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

prezioso

nelle enormi anfore d’alabastro, l’acqua attinta dal Lete

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és

preziosa,

sötéten, át a réten,

non è mai sufficiente.

Enormi, snelli alberi di dolore non scuotono mai i loro

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott

rami: - ogni

bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel

ramo è un’anima, mesta antica anima suicida, che or

körbe folyva nem enyész,

senziente vegeta

sull’albero muto, eppure stende inconsciamente la fronda

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza

immobile,

önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába

immobile e cupamente, attraverso il prato,

mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,

attraverso il prato, dove il Lete (perché il prato è di Lete)

con l’acqua lercia

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény

dai cento peccati in esso lavati, con l’acqua lercia dai

tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az

atavici peccati dimenticati,

ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre

scorrendo in tondo non svanisce,

csak hiába tölti szét.

non svanisce, non giunge al mare, ma gira sette volte in

tondo e torna

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis

in sé stesso: dove cinquanta donne dannandosi invano,

öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

in cinquanta enormi anfore,

riversano le lacrime e l’acqua invano,

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe

a volte attingendo, a volte svuotando, invano, perché

visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

i cinquanta recipienti stregati

sono incolmabili, son come la bassa marea che decresce,

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,

si ritira

csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból

e le cinquanta peccatrici l’acqua di Lete nelle anfore

merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,

d’alabastro in eterno

az aranyos nap alatt -

invano versano.

Cinquanta donne dal corpo d’alabastro, coi capelli

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy

corvini, senzienti, eppure

szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk

inconsce versano e senza sosta intonano un canto per

rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és

metà compreso,

ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

cinquanta meste donne dannate, che dal mondo dei vivi

con sé portata

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket

nelle loro anime ritornante e per metà compresa paura

csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem

con voce soffocante cantano:

tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben

“Abbiamo ucciso i nostri mariti, cinquanta grandi uomini

némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a

valorosi e amavamo,

sötétség nem beszél - «

Dio solo sa chi amavamo, dalla brocca del desiderio

abbiamo attinto, attinto, svuotato, lassù nel mondo verde,

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz

sotto il sole dorato –

mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony

“Parole perdute ritornano nelle nostre anime buie, come

így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási

luci cadenti della strada

amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

nell’oscurità delle grandi stanze; cosa significano? invano

proviamo a ricordarlo;

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik

cosa significa: amare? cosa: desiderare? e abbracciare?

asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.

nell’oscurità invano interroghiamo le ombre.

Cantiam’ pure: Li abbiamo uccisi – e ricordiam’: i nostri

mariti, cantiam’, sebbene non capiamo, e attingiamo,

e svuotiamo;

tanto non siamo in grado di smettere, e cantiam’, sebbene

non capiamo,

perché altrimenti v’è mutismo, e il mutismo fa tanta

paura! è muta la tenebra infinita:

la tenebra non parla”.

Così cantavano le cinquanta donne, cinquanta meste

donne dannate,

dai capelli corvini così simili l’una all’altra, cinquanta

sorelle dal corpo d’alabastro,

così cantavano sul prato di Lete, tra gli alberi delle

anime, fior di papaveri, tra enormi anfore, vicino a Lete,

dove

il vento nell’aldilà silenzioso, dorme sul letto di asfodelo

nel mesto aldilà asfissiante, dorme profondamente,

non parla.