Voi te paiseet ruumiiss’ isänmaani!

Ti fekélyek a hazának testén,

Mitä teistä virkkaa vois?

Mit mondjak felőletek?

Jospa tulta oisin, teidät tyynni

Hogyha volnék tűz: kiégetnélek,

Polttain kaluaisin pois.

Égetném rossz véretek.

Tult’ en ole enkä liekin kieli;

Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom;

Mut on teräv’ ääneni.

De van éles hangu szóm,

Kirousta vaan se huutaa teille,

Mely reátok átkait kiáltja,

Kirousta yhäti.

Átkait irtóztatón.

Niinkö maallamme on aarteit’, ettei

Annyi kincse van hát e hazának,

Siihen kaikki mahtuiskaan?

Hogy nem is fér benne meg?

Köyhyyttäänhän yhä tää maa raukka

Hiszen e hon, e boldogtalan hon

Sairastaa ja potee vaan.

Oly szegény és oly beteg.

Ja, te rosvot, minkä lääkkeeksensä

És ti rablók! amit orvosságra

Maamme hikoo tuskissaan,

Izzad kínnal e haza:

Sen te viette epäjumalille

Elhordjátok idegen bálványtok,

Alttareille ulkomaan.

A külföld oltárira.

Isänmaa tää leipää kerjää, vaan ei

E hazán, mely porban esd kenyérért.

Sille riitä saalinne;

Nem esik meg szívetek;

Verta itkee se, vaan pikarinne

Míg ő vért sír, poharaitokba

Viinillä te täytätte.

Kinn ti a bort töltitek.

Isänmaahan vasta mieron sauvoin

És csak akkor tértek vissza, már ha

Takaisin te palaatte,

Koldusbot van nálatok:

Kerjäläiseltä, min siksi teitte,

Kit koldussá tettetek, hogy tőle

Vielä kerjätäksenne.

Ismét koldulhassatok.

Niinkuin tästä köyhäst’ isänmaasta

Amiként ti e szegény hazából

Itsenne pois syöksitte,

Magatok száműzitek:

Helmastaan niin hauta luokoon luunne,

Vesse úgy ki csontotokat a sír

Taivaskin niin sielunne!

S a mennyország lelketek!