Sodasta menn’-yönä näin mä unta:

Háborúval álmodám az éjjel,

Unkari se kutsui poikiaan;

Háborúba hítták a magyart;

Miekka verinen, kuin muinoin, kulki

Fölhivó jelül, mint hajdanában,

Arpakapulana halki maan.

Országszerte járt a véres kard.

Joka mies, kell’ ykskin tippa verta

S fölriadt a véres kard láttára,

Sydämessään, tuosta riemahti;

Akinek csak egy csepp vére volt.

Vapauden seppeleen – ei halpaa kultaa –

A szabadság drága koszorúja,

Palkaks oli saava soturi.

Nem hitvány pénz volt a harci zsold.

Ja hääpäivämme se päivä oli,

Épen e nap volt menyegzőnk napja,

Sinun, armas tyttösen’, ja mun;

Az enyém, leányka, s a tiéd;

Maamme suojaks kuoloon mennen jätin

S én, hogy haljak a honért, elhagytam

Autuutemme juuri aljetun.

Házasságunk első éjjelét.

Näin hääpäivänänsä kuoloon mennä –

Úgye, lyányka, a menyegző napján

Eikö, armas, kauheaa se ois? –

Menni és meghalni, szörnyű vég?

Kuitenkin, jos tulis siks, en toisin,

És mégis, ha rákerülne a sor,

Kuin täss’ unessan’, mä tehdä vois!

Ugy tennék, mint álmomban tevék.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között