Ti fekélyek a hazának testén,

Voi te paiseet ruumiiss’ isänmaani!

Mit mondjak felőletek?

Mitä teistä virkkaa vois?

Hogyha volnék tűz: kiégetnélek,

Jospa tulta oisin, teidät tyynni

Égetném rossz véretek.

Polttain kaluaisin pois.

Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom;

Tult’ en ole enkä liekin kieli;

De van éles hangu szóm,

Mut on teräv’ ääneni.

Mely reátok átkait kiáltja,

Kirousta vaan se huutaa teille,

Átkait irtóztatón.

Kirousta yhäti.

Annyi kincse van hát e hazának,

Niinkö maallamme on aarteit’, ettei

Hogy nem is fér benne meg?

Siihen kaikki mahtuiskaan?

Hiszen e hon, e boldogtalan hon

Köyhyyttäänhän yhä tää maa raukka

Oly szegény és oly beteg.

Sairastaa ja potee vaan.

És ti rablók! amit orvosságra

Ja, te rosvot, minkä lääkkeeksensä

Izzad kínnal e haza:

Maamme hikoo tuskissaan,

Elhordjátok idegen bálványtok,

Sen te viette epäjumalille

A külföld oltárira.

Alttareille ulkomaan.

E hazán, mely porban esd kenyérért.

Isänmaa tää leipää kerjää, vaan ei

Nem esik meg szívetek;

Sille riitä saalinne;

Míg ő vért sír, poharaitokba

Verta itkee se, vaan pikarinne

Kinn ti a bort töltitek.

Viinillä te täytätte.

És csak akkor tértek vissza, már ha

Isänmaahan vasta mieron sauvoin

Koldusbot van nálatok:

Takaisin te palaatte,

Kit koldussá tettetek, hogy tőle

Kerjäläiseltä, min siksi teitte,

Ismét koldulhassatok.

Vielä kerjätäksenne.

Amiként ti e szegény hazából

Niinkuin tästä köyhäst’ isänmaasta

Magatok száműzitek:

Itsenne pois syöksitte,

Vesse úgy ki csontotokat a sír

Helmastaan niin hauta luokoon luunne,

S a mennyország lelketek!

Taivaskin niin sielunne!