Háborúval álmodám az éjjel,

Sodasta menn’-yönä näin mä unta:

Háborúba hítták a magyart;

Unkari se kutsui poikiaan;

Fölhivó jelül, mint hajdanában,

Miekka verinen, kuin muinoin, kulki

Országszerte járt a véres kard.

Arpakapulana halki maan.

S fölriadt a véres kard láttára,

Joka mies, kell’ ykskin tippa verta

Akinek csak egy csepp vére volt.

Sydämessään, tuosta riemahti;

A szabadság drága koszorúja,

Vapauden seppeleen – ei halpaa kultaa –

Nem hitvány pénz volt a harci zsold.

Palkaks oli saava soturi.

Épen e nap volt menyegzőnk napja,

Ja hääpäivämme se päivä oli,

Az enyém, leányka, s a tiéd;

Sinun, armas tyttösen’, ja mun;

S én, hogy haljak a honért, elhagytam

Maamme suojaks kuoloon mennen jätin

Házasságunk első éjjelét.

Autuutemme juuri aljetun.

Úgye, lyányka, a menyegző napján

Näin hääpäivänänsä kuoloon mennä –

Menni és meghalni, szörnyű vég?

Eikö, armas, kauheaa se ois? –

És mégis, ha rákerülne a sor,

Kuitenkin, jos tulis siks, en toisin,

Ugy tennék, mint álmomban tevék.

Kuin täss’ unessan’, mä tehdä vois!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között