"Drága orvos úr!" szólék eszemhez,

”Herra Tohtor’”, järjelle mä lausuin,

"Látogassa meg csak szívemet;

”Sydän parkaa käykää katsomaan!

Látogassa meg, kérem... roszul van...

Tulkaa, pyydän, tilansa on huono...

És gyógyítsa ki, ha még lehet.

Auttakaa, jos suinkin voitte vaan!

Nagy bizalma van szivemnek önben,

Sydänrohdot Teill’ on oivanlaiset,

Mert ön már többször segíte rajt.

Monestihan ne jo avun toi,

De siessen, kérem, csak siessen,

Mutta rientäkäätte, rientäkäätte,

Még talán elűzheti a bajt."

Ehkä vielä tuskan poistaa voi.” –

És az ész, ez a jó háziorvos,

Järki, tämä kunnon kotilääkär’,

Nem késett, hanem lesietett,

Paikalle nyt riensi sukkelaan.

És megrémült és fejét csóválta,

Päätä puistaa ukko, nähdessänsä

Meglátván a vérző beteget;

Verta vuotavana potilaan.

S így kiálta föl: "Fiatalember,

”Nuori mies!” näin huudahti hän sitten,

Mit cselekszik ön, az istenért?

”Herran tähden, mitä teettekään?

Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál -

Haav’ on Tonavaakin leveämpi; ...

Mért is nem vigyáz magára, mért?

Varoanne tulis enemmän!

De legyünk csak egy kis türelemmel,

Mutta, kärsikäämme vain nyt hiukan.

Még talán... talán segíthetek."

Ehkä sairas vielä avun saa.”

Szóla, és a sebet megvizsgálván,

Lausui näin, ja haavaa tutkiskellen

Abba balzsamot csepegtetett.

Palsamia siihen vuodattaa.

"Ah!" felelt a szív, "ön a reménynek

”Toivon palsamiako” – sydän huusi –

Balzsamát használja?... hagyjon föl...

”Käytättekin? Heittäkää se, oi,

Kínom szörnyü... gyógyuljak, vagy haljak!...

Parantaa tai kuolettaa sen täytyy ...

A reménység sem gyógyit, sem öl."

Kumpaakaan ei toivo tehdä voi.”