Nagu õitsituli sügisöödel palab,

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,

vaimuna me maadel loidab János Arany,

Arany János lelke úgy lobog e tájon,

soendab meid ta valgus,

Úgy melegít fénye,

selle õnnistatud hella tule ääres,

Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,

ungarlased, kaegem haudmaailma pääle

Bizakodva nézzük e síri világot,

lootuses, täis valvsust.

Virrasztva, remélve.

Loites kaugelt üle mereavaruse

Messziről lobogva tenger pusztaságon

paistab Arany täna läbi hämaruse,

Átragyog Arany ma e borús homályon

väisab homseid aegu:

És jövőnkbe csillan:

ungarlaste homset, mis kui püha, särav

A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben

lapsuke Petlemmas naeratades värab

Az isteni gyermek, mosolyogva rebben

unelmais meil praegu.

Mai álmainkban.

Vana ajapuu on varsti lehist paljas,

Hullatja levelét az idők vén fája,

kuid maailma vaatab õitsev igihaljas

De örök virágzón áll s néz a világra

Aranyi puu võra,

Arany fája lombja,

Ungarimaa mullas sügaval ta juured,

Magyar televényben gyökerezve mélyen,

oma uhket latva õelas marutuules

Kevély koronája fölzendül a vészben

taevalaeni tõstab.

Égig magasodva.

Langeb täht, maa vappub, imeaasta käes on,

Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,

aga jõed on jooksmas, aga seismas mäed on

De a folyók folynak, de a hegyek állnak,

ja meil Tema on veel,

És még a mienk Ő,

kuni meil on Arany, tema kuldne kõne,

S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve

siin ei hävi lootus, elu, Sõna, Mõte,

A remény, az élet, az Ige, az Eszme,

ungarlaste Homne!

A magyar Jövendő!

Meie aga, sõbrad, käigem surnuaias,

Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,

trööstisõna toovast ülestõusmisajast

A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,

laulgem tema haual.

Énekeljünk ottan.

Kõlagu ta vaim kui kellad lihavõtteil

Arany lelke szóljon - húsvéti harangszó -

uutes lauludes, mis aul ja võidurõkkeil

Dicsőséget zengő, diadalt viharzó

ungarlane laulab!

Új magyar dalokban!