Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

Vidiš li, mrači se, i bodljikava žica hrastovih

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

stupaca ograde i barake lebde, usisava ih mrak.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

Ropstva nam uski krug proširuje se i puca vidik naš

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

i samo um, i samo um, on zna da su žice razapete tu.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

Vidiš li, draga, i maštu nam, i nju nam oslobađa

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

kao i slomljena tijela tek san, lijepi osloboditelj

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

kkoji nam otvara logor, pa kući kreće naš um.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Odrpani, ošišani, hrčući lete robijaši

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

sa slijepog krova Srbije u skrovište domovinskog tla.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Tiha skrovišta doma! A postoji li još taj naš dom?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

Nije li ga dostigla bomba? I je li, kakav je bio?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

I onaj što uzdiše desno, i onaj što lijevo leži, hoće li naći ga bar?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Reci, ima li još domovine tamo gdje ovaj shvaćaju stih?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

Bez ukrasa svih, gnječeći stih pod stih

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

u ovom sumraku pjesmu pišem tako kako živimo

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

sljepački, ko gusenica pedljem pipkajući papir,

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

džepnu mi lampicu, knjige, sve su oduzeli čuvari

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

logora i ne dolazi pošta, nad barake slijeće magla nam tek.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

Tu, među vijestima strave i ušima žive Poljak i Francuz

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

i glasni Talijan, pobunjeni Srbin, žalosni Židov na brdu,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

svi dobru čekaju vijet, lijepu žensku riječ, slobodnu ljudsku kob,

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

i čekaju kraj ovih muka, kraj guste magle, čekaju čudo.

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Ležim na daski, međ ušima zarobljena zvijer, a buha

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

sve iznova na me juriša, ali je vojska muha smirila bar.

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Večer je, za jedan je dan opet kraće moje ropstvo,

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

a i život je kraći za dan. Sav logor spava. Na predio

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

mjesečina sja i u njenoj rasvjeti opet se vide razapete žice

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

kroz prozor i vide se sjene čuvara s puškama

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

kako se uza zid penju, sa glasovima se miješaju noćnim.

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Logor već spava, vidiš li, draga, šuškaju snovi,

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

zagrcne se probuđen sanjač, okreće se na ležaju usku i već

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ponovo spava i lice mu sja. Tek ja sjedim budan

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

osjećam međ usnama dopola popušenu cigaretu i namjesto

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

tvog poljupca, dolazi san, san koji smiruje,

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

jer ja nu umrijet ne mogu, a ni živeti bez tebe već.

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Logor Heidenau u brdima nad Žagubicom,

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

srpnja 1944

1944. július