Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!

Tek sad je zaista pusta ova pusta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;

Јеr je novembar loš i rasipan gazda:

Amit a kikelet

Što proleće i leto

És a nyár gyüjtöget,

Sakupe sa brazda

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,

To jesen proćerda lako i bez traga,

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Zima ne zatiče ništa od sveg blaga.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Nema vani stada niti klepetuše,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

Ni pastirskih frula koje setno tuže.

S a dalos madarak

A ptice-pevice

Mind elnémultanak,

Zanemelo ćute.

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,

Ne pućka prepelica iz trave žute.

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Niti cvrčak svoju violinu struže.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Ko sleđeno more miruje ravnica,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Sunce nisko leti ko umorna ptica,

Vagy hogy rövidlátó

Il kratkovido posta

Már öregkorától,

Od starosti,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...

Pa mora da se sagne i pogled spusti…

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Al nema bogzna šta da vidi na pusti.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;

Prazna je koliba, dom poljara suri;

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Stoka jede seno, utihli su majuri;

Mikor vályú elé

A kada predveče

Hajtják estefelé,

Mršavu stoku k valovu vode,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Zamûče neko kudravo goveče,

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Radije bi pilo bistre jezerske vode.

Leveles dohányát a béres leveszi

Nadničar skida listove duvana s niske

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Grede, zatim na pragu svija liske,

Megvágja nagyjábul;

Secka ih i truni

S a csizmaszárábul

Onda iz sara čizme

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

Izvlači lulu i polako je puni

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

Pa pućka, a pogled mu na jasle klizne.

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,

Čak su i čarde zanemele i puste,

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,

Birtaš i krčmarka mogu snu da se prepuste,

Mert a pince kulcsát

Јеr makar smetnuli s uma

Akár elhajítsák,

Ključ od podruma,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Niko neće rudu okrenuti k njima:

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Put je zameo vetar snežnim smetovima.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Sad gospodare vetrovi i oluje,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Jedni visoko pod oblacima struje,

Másik alant nyargal

Drugi jure iznad ravnice

Szikrázó haraggal,

Iskreći varnice.

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

Iskri sneg ko kremen, vetrovi ga mrve

A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Treći tek nasrće, da se s njima rve.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

U sumrak, kad vetri umorno klonu,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

Ravnice u neku bledu maglu tonu,

S csak félig mutatják

I jedva razaznaš, pognuta struka,

A betyár alakját,

Nekog okasnelog hajduka:

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...

Na noćni počinak nosi konj ga vran…

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Za njim kurjak, a nad njim gavran.

Mint kiűzött király országa széléről,

Kо prognan kralj kad kraljevstvu okrene leđa,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Sunce se osvrne sa zemljinih međa,

Visszanéz még egyszer

Osvrne pogledom

Mérges tekintettel,

Ispunjenim jedom

S mire elér a szeme a tulsó határra,

I dok mu pogled stigne do najdaljih duna,

Leesik fejéről véres koronája.

Sa glave mu spadne krvava kruna.

Pest, 1848. január