(…I sve je lepši, čišći, bogatiji!
(...És minden szebb és minden tisztább, gazdagabb!
Snažno izvire moje poštenje;
Nagy erővel ömlik ki becsületességem;
I svet je pošten, jednostavan, čist
És becsületes, egyszerü. tiszta a világ
Kao nas dva!...
Mint mi ketten!...
Iz drage, loše pesme jednog ne-pesnika.)
Egy nem-poéta drága, rossz verséből.)
Što vas je mnogo!...
Mily sokan vagytok!...
Milijuni malih vojnika gazi
Millió kis katona gázol
kroz krvavu maglu, močvaru smrzlu, zadimljenim ranjenim drumom,
Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett uton
(iz slijepih dolina s krajeva vjetrušina već zapuhuje led).
- (A végek vad völgyein át már fujdogál a hideg szél!) -
Tup im je ritmički korak, jednolični sivi šinjeli!
Oly kábán egy-ritmusu léptük, oly egyszinü szürke gunyájok!
Ujednačenost života! Praška korova množine – pojedinac,
Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy;
član skupine nesvjesne upitati ne smije: kamo?
A szédült sokaságban nem kérdhetik: hova? meddig?
Tek idu, premda ne shvaćaju što im je valjuka – kakav bijes,
Csak mennek, bár nem értik - mi sodorja őket - a tébolyt,
da ognjišta, radionice napustivši svoje, domaće navike, brige,
Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,
prolaze kroz srušena sela, krvavu maglu, močvaru smrzlu –
Várjanak dult faluk utján, vérködben fagyott mocsáron,
i kad im zapovijed viknu, ubijaju s užasnim gnjevom…
S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal -
Jer u drugoj odori drugačiji susjed to isto sa njima čini,
Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,
hoće da granicu probije i zemlju nazove „svojom”.
T ú l akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,
(A zemlja pripada tek onom koji je kopa i život u nju zakopa.)
(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte!)
… Ne shvaćaju… Tko htjede to? Odakle taj kusasti nalog
...Nem, nem értik?... Ki akarta?... Honnét jött e suta kényszer,
da čovjek čovjeka vreba ispod zemlje ko razumna zvijer?
Hogy ember törjön így emberre, föld alól lesve, mint okos vad?
(Kako je sad zvjeradi dobro. Ne moraju nositi pušku
(Mily jó most a föld vadjának! Kimélik attól a fegyvert
i zimski spavaju san uz ženku sred brloga tiha.)
És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban!)
… Ne shvaćaju… Odmarajuć se u vatru zure i smiju se kako su jednakii
Nem értik!... Pihenvén néznek a tűzbe, s nevetik: milyen egyenlők,
sad blatnjavi, učljivi, prozebli u braću pretopljeni ovako zajedno,
Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt!
a ima ih koji čak i na knjige misle i na lijepu staru glazbu,
Bár van, amelyik könyvre is gondol és hajdani, halk muzsikára;
ali se i redov „ukoči u sebi” i vampire sanja pri vatri
De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban.
i misli na dobru ženinu riječ, na toplu žensku ruku.
S m i n d gondol jó, asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre.
Raspravljaju: kada će prestati to žuljevito bolesno vrijeme?
...Majd vitatják: kifelé tart-e már a kergült, beteg idő,
Kako će nastaviti svaki tad život svoj što ga iz detinjstva nosi,
Hogy folytatná kiki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer! -
a sad kao dijete poslušno sklopljnih očiju duše juri naprijed.
Ám addig szótfogad, (mit tegyen?) húnyt lélekkel megy előre,
Predaje se sav – najbolje je to – i pokušava se radovati životu,
Megadja magát, (ez a legjobb!) s próbál az ételnek örülni,
zatvara srce pred samilošću, jedina mu je briga: „Danas sam još živ!”
Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"
Ne oplakujuć ukopava druga: „Ovaj se jadnik ohladio danas, ne ja!”
Siratlan temet bajtársat: "Ez hült ki szegény ma, nem én!"
… Jao, u milijunu zajedničkih bijeda, ljubavi, vidi i tvoju.
...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tied, szerelmem!"...
I što nas je mnogo.
S mily sokan vagyunk!...
Milijuni sićušnih žena
Millió picike asszony
kod kuća plaču za drugom, užasnuto mjere vrijeme,
Sir itthon a párja után, méri gyötrődve az időt, -
pišu pisma ohrabrenja i suzama zamućuju slova.
Ír biztató levelet és könnyje zilálja betüjét,
Izviruju poštara… Joj, živi li još ruka što mi to napisa?
Lesi a póstát: "Jaj, eleven még a kéz, mely irta?..."
Za stolom im jedno mjesto prazno, u grlu im toplo zapinje jelo.
Asztalnál e g y hely üres,... és torkán akad a meleg étel.
Gorko u svoj udovički liježu krevet. Na čemu li spava moj drug?
Keserüen száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"
Pa molitve šapću i snuju: o, kako će mu prostrti stol,
Majd imádkozik és tervez. - Ó, hogy terít majd neki asztalt!
kao će ga rješavati briga, tražiti da mu ugode u svemu,
Hogy kimél meg a gondtól! Hogy keresi mindenbe kedvét!
nikad prigovoriti neće, popustiti na svaku mu riječ,
Sohase mond kifogást; engedve hajol szavára!
oko njega hodati na vrhovima prstiju da u miru izliječi srce
Körötte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szivét;
i pomoći mu da zaboravi mnoga užasna priviđenja.
"Hozd vissza, Isten! Csak őt! Ha betegen... kigyógyítom én!
„Vrati ga, Bože! Tek njega! Bude li bolestan, izliječit ću ga,
Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig!
samo neka dođe, makar i sakat… do smrti ću mu razvedriti život,
Ha elrutítva... nézze tükörbe, szivembe magát!
makar iznakažen… u svom će ogledalu – u mom srcu – vidjeti sebe
Elváltozva... majd vissza, volt-magához terelem!
promijenjena i ja ću ga vratiti u njegov bivši lik!
Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentul!...
Moj život malen bit će mu dar kog njemu posvećujem rado!
Mily jók leszünk ezután: egyszerüek, békések, tűrők;
– Kako ćemo dobri od sada biti: jednostavni, podnošljivi, tihi…
Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"
Tko das se o kamičak spotakne kad ispod srušenih stijena izašao je živ?”
- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve, méri az időt.
– Tako sad govore sve žene što nestrpljivo mjere vrijeme,
Hogy elbirhassa ép ésszel - idegen munkába roskad
da zdrava izdrže razuma sve to, u radu za druge se lome
Idegen sebet iral; - hátha lát mégis az Isten?
i drugima povezuju rane – možda to ipak, ipak vidi Bog…
(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé;)
(Ako se sramežljivo ne skriva sad za široki nebeski zastor.)
...Jaj, millió asszonyi kin közt ki se ösmerszik asszonyodé...
… Joj, međ patnjama milijuna žena ne propznaješ svoje žene jad…
S mégis... csak te meg én!...
A ipak… samo ti i ja! …
Kiáltom feléd most e zord éjtszakán át,
Dovikujem sad tebi kroz ovu surovu noć
Hogy nincs egyéb mirajtunk kivül; mert e kivül nincs egyebünk!
da osim nas i nema drugih, a osim tog ni mi nemamo drugo!
S ha elmulunk, - kis szemünkkel a világ hunyja be szemét!...
I ako prestanemo biti – s našim će očima malim cijeli zažmiriti svijet.
...Emlékszel? E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött
Sjećaš se?… Ovoga ljeta nad kamenjem foruma drevnog
S az antik szüzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,
prema kupalištu antičkih djevica dozivasmo se po imenu mi,
Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"
tad mi u podnožju krasnog brijega reče: „Tu ratovahu nekad!”
...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk! Csak mi voltunk!
… Da li već tad sanjasmo pomor? tako smo čudnovati bili. Bili samo mi.
- Társam te! Harmóniám! Első jó s boldog szerelmem!
… Druže moj! Harmonijo! Prva i sretna ljubavi moja!
Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!
Drugarica ti ja! Tvoja harmonija! I prva sretna ti ljubav!
Kik tapintva egymás szivét: "Egy matéria!" - szóltunk,
Zaneseno se grljasmo sretni: „Besmrtni zagrljaj!”
Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!" -
Čuj, moj živote! Taj današnji orkan u nama se ne zbiva,
Halld, Életem! E mai orkán n e művész történik mivélünk!
tek pao je međ nas, slučajno pao, on smisla nema ni uzroka u nama,
Közénkesett vakeset csak; nincs értelme, oka bennünk
mi jedno smo za drugo: čestitost, shvaćanje, život.
Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!
– Mi smo pokušali, i dobro nam je na svijetu, makar gdje,
- Mi próbáltuk, s j ó nekünk együtt bárhol a földön;
i gdje smo god upalili luč, oko nas se oglasio mir…
S valahol mécset gyujtottunk, körültünk nyugalom zenélt,
… Sjećaš li se još balkona što je u crni maslinik gledao?
...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?
(Kamena fontana lijepog brdskog gradića žuborila u mjesečini pod nama.)
(A szép hegyi város kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk,)
„Sada sam sretna!” – rekoh ti tamo, ti znaš: to prvi put šapnuh.
"Most boldog vagyok!" - o t t mondtam; s tudod, hogy először mondtam,
Pokrio si me nježno, jer iznenada hladan zapirio je vjetrić;
Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hüvös szél...
a ujutro stigla je vijest: odlaziš, svijet se lomi,
És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
lavina se ruši, orkan već zabruja, život je u delirij pao.
Lavina indul, orkán zúg, delirizál az élet!...
(Čuj, neka ostane međ nama tajna, reći ću ti zašto se to zbilo,
(- Lásd, szó köztünk maradjon, - megmondom, mért jött az egész:
zato, jer sam u životu jednom i ja rekla: „Sada sam sretna!”)
Mert éltemben egyszer én: "Boldog vagyok!" ezt mondtam.)
A gospodnja je obijest vječna: ti, ja i mi bili smo zaista jedno,
Ám isteni gőgben Örök: te, én, s a mi egy-pár voltunk;
pa ni Bog koji nas stvori, sad ne može stvoriti drugo.
S már Isten, aki művelte sem művelheti mássá!
Ti si daleko – ovde sam ja.
Te messze, én itt?
Sad u isto gledamo Mjesec i jedno na drugom počivaju nam srca,
Most ugyanazt a holdat nézzük s egymáson pihen szivünk!
makar nam nijedan tren sličan nije, makar tjednima zalud čekam pismo,
Bár egy percünk se hasonlit, bár hetekig jön tőled a hír;
makar što blato i krv gaziš sada i u zimskom bivaku drijemaš,
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol;
makar što ja plačuć tu pišem, uz mene prazan tuguje tvoj krevet.
Bár sírva irok itt most s mellettem bús, üres ágyad.
Što s nama može se zbiti?...
Mi történhet velünk?...
Zar da te ubiju? (O, grčevito sputavam svoju ljubav što bdije,
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem!
znam, u trenu kad tvoje klone, moje bi našlo te srce!)
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szived!)
Odavna mi smo jedno – i dalje isti nam je put…
De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi utunk!...
Možda će vrijeme isprati moj lik? (Kako bih žalila tebe bez svog lika!)
...Tán elmossa képem az idő?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
Al samo riječ trebam reći da tvoje prepozna me srce
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szivemre ösmerjen szived
i da se ma odakle vratiš noćnoj pjesmi tvoje Solvejg!
És visszajöjj akárhonnan Solweigod esti dalára!
– Ko pečat utisnuh se u svoje srce, ko biljeg na dlan,
- Mint pecsétet tettem szivedre magam, mint bélyeget a te karodba,
jer naša je ljubav snažna kao smrt, tvrda kao grob –
Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
prava ljubav.
Az igazi szeretet!
1914