Na izmaku godine krećeš, godino

Indulsz, pályavégezett év,

namirena, Ne idi sama, stoj;

Menj... de várj, ne menj magad,

Gust je ispodnji mrak,

Sötét van a másvilágba'.

Treba ti svetla zrak,

Jó lesz egy kis égő lámpa:

Ponesi sobom poj.

Vidd magaddal dalomat.

Laćam se tebe, struno

Megpendítem, régi lantom,

Što dugo već tamburaš,

Megpendítem húrjaid;

Štimujem prozukle žice;

Már régóta vagy te nálam,

Stara mi družbenice,

Sokat szóltál... megpróbálom,

Šta li to jošte znaš?

Tudnál-e még valamit?

Vredela ako si što,

Ha valaha szépen szóltál,

Najlepši pusti glas,

Most legyen szép éneked;

Prilika sada je prava

Légy méltó neved hiréhez,

Da se razglasi slava

Tedd még ünnepibbekké ez

U ovaj praznični čas.

Ünnepélyes perceket.

Ko zna? Možda poslednja,

És ki tudja? tán utósó,

Potonja biće to pesma;

Legutósó lesz e dal;

Ako je odložim tuna

Tán ha téged most leteszlek,

I ne latim se tih struna,

Többé majd föl sem vehetlek,

Presahnuće životna česma.

Hangod, életed kihal.

Podanik boga Marsa

A hadistenhez szegődtem,

Ne mogu iz stroja više,

Annak népéhez megyek;

Zagnjuren u eru rujnu

Esztendőre hallgat a dal,

Povesnicu pevam bujnu,

Vagy ha írok, véres karddal

Gde sablja krvlju piše.

Írok költeményeket.

Odjekuj i ti, žičana drugo,

Zengj tehát, zengj, édes lantom,

Odjecaj šta te skoli;

Zengd ki, ami benned van,

Drska i smerna nota ti svaka,

Szólj vadúl, és szólj szelíden,

Bliskavica okolnog mraka

Ragyogóan és sötéten,

Što i raduje i boli.

Szomorúan és vigan.

Olujnog vetra budi glasnik

Légy vihar, mely haragában,

Što vitla bez straha i mane;

Ősi tölgyeket szakít,

Ali i lahor što nežno diše

Légy szellő, mely mosolyogva

Dok osmehnuto, plaho njiše

Csendes álomba ringatja

Travke s naše poljane.

A mezők fűszálait.

Ogledni zorno u sebi

Légy tükör, melyből reám néz,

Života šareni mlaz,

Egész, egész életem,

Čija dva najlepša cveta

Melynek legszebb két virága

Behu – mladosti seta

A mulandó ifjuság s a

I ljubavni neprolaz.

Múlhatatlan szerelem.

Sve što kriješ u sebi

Adj ki minden hangot, lantom,

Neka zazvuči jasno;

Ami benned még maradt...

I smiraj sunca pali

A nap is midőn lemégyen,

Obilje boja što gali,

Pazarolva földön égen

Dok još nije prekasno.

Szétszór minden sugarat.

Oglasi se bezobzirce,

S szólj erősen, lantom, hogyha

Pesmo moja, na pretek,

Már utósó e dalod;

Neka glas tvoj ne umine,

Hirtelen ne haljon ő meg!

Nek odjeknu u vremenu

Zengjék vissza az időnek

Svi vrhunci, svaki vek.

Bércei, a századok.

Debrecen, 1848. december