Az Inn’ vizéhez.

Vidd el gyöngyeidenn, óh sebes Inn’ vize,

melly rabtornyom alatt, a’ Duna’ szélihez,

‘s ennek habjaival hirtelen elsietsz

a’ bajszos magyarok’ drága határira;

vidd el csókjaimat Laura’ lakásihoz,

‘s majd ammint szomorú elmefutási köztt

kristály csöppeidet sírva beszürcsöli,

tüzd gyengén azokat szája’ vidékire!

Mond, hogy vad Tirolis’ mostoha földgyeinn

szívemben viselem képe’ vonásait,

ammint rósa gyanánt homloka felderül,

vagy mély gondgyaitúl búba boríttatik.

Mond, hogy hű tüzemet sem komor öblei

sem hóval födözött képtelen ormai,

míg földgyénn maradok, fel nem emészthetik.

Itt is napjaimot, mint mikor oldala

mellett csüggedezék, csak neki szentelem.

Itt is leggyönyörűbb képzetek énnekem

nyilván megmutatott tiszta szerelmei,

‘s meghitt karjainak víg apolási köztt

csókjaiból eredett mennyei kéjjeim!

Laurát zengedezik szüntelen énekim,

mellyektől rekeszem’ bóttyai rengenek,

Laurát emlegetik nappali gondgyaim,

Laurám’ arczaival játszanak álmaim.

És hogy szertelenebb szívepedésivel

megkíméllye magát, míg haza érkezek,

mond: hogy nem viselem mostoha sorsomat

délczeg pára gyanánt, a’ ki bilincseket

érdemelt dühödő emberölésivel,

vagy másét ragadó vágyakodásival.

Belső nyúgodalom támogat engemet,

melly a’ legnehezebb ütközetek között

szent ösvényeibül el nem osonkodott

erkölcsnek gyönyörű tudtaiból ered,

és a’ Jámborokat, míg buta fellegek

hánnyák vészhabokon gyenge hajójokat,

bajnokságnevelő vígadozásihoz

bátor szárnyaival fel-felemelgeti.

(1795.)