KEDVESEMHEZ.

Emlékjelűl: hogy hívedet

Feledni nem fogod,

Háromszinű selyemszalag,

Lánykám! ajándokod;

És bárha tőlem messze vagy,

A kis szalag velem, -

Amelyen, édesem! rokon-

Vonásidat lelem.

Ártatlanságod szűz havát

Jelenti a fehér,

Amellyel a föld csillogó

Gyémántja föl nem ér; -

És a piros szerelmedet,

A lángolót, a hűt;

Borús egemre ez mosolyg

Vidám tavasz-derűt. -

Oh! e kebel mi kész a zöld

Felett reményleni:

Hogy birtokod csak engemet

Fog boldogítani.

Lánykám, hazám! jelszínetek

Mert nem különbözik,

Szivem nektek nagy és örök

Hüséget esküszik.

Hozzátok ennek lángoló

Szerelme végtelen;

S csak benne ég, mert mondani

Az ajk erőtelen.

Az alkonyat ha elmosolyg

S az új korány ha kél,

Ebben csak a kedves leány

S a hon szerelme él;

S mig más az oltár zsámolyán

Imádja Istenét:

Oh! én csak egy imát tudok:

A hon s leány nevét,

Övék mert minden érzemény,

Mely szűmben felfakad,

Csak értök fáj, remél, dobog,

Amíg meg nem szakad. -

Oh kedves lányka, akkor is

Te fogd be bús szemem;

Nyugalmat a sír álmain,

Hazám, te adj nekem!