A magyar lantos

(A mester és a tanítvány.)

Fő díjra vágysz: a cél magas;

Szűk és kemény az út.

Érzed, tudod, mi jó? mi rossz?

Érzed, mi szép? mi rút?

Adott az ég oly oktatót,

Oly hű s kegyes vezért,

Amillyen nélkül senki még

Tárgyához el nem ért?

Érezd, ifjú! s tanuld ma már,

(A múzsa megtanít!)

Embert s művészt naggyá mi tesz,

Mi halhatatlanít.

Nem hallgatván az oskolák

Hiú tetszéseit,

Kövesd az ész s tapasztalás

Örök törvényeit;

Kövesd saját indúlatid

Szentebb hevűletét,

S elméd önként fellengező

Szabad repűletét.

Emelkedjél fel szárnyain

Az ég hajlékihoz,

S a hit, remény és képzelet

Végső határihoz.

Keresd, imádd az Alkotót

Hatalma székiben;

Szemléld, csudáld munkáiban,

S munkái rendiben

Vizsgáld az élet s társaság

Ezernyi titkait.

Tanuld nemed, néped, s hazád

Viszontagságait.

Járd öszve századink sorát,

A régi s új időt, -

S tiszteld, magasztald mindenütt

A jót, nagyot, dicsőt!

Buzgón ohajtván nemzeted

Díszét, igaz javát,

Halljad Mohácsnál nyúgovó

Ősink intő szavát.

Állj meg kipusztult váraink

Bús omladékain:

Ültess borostyánt bajnokink

Gyöplepte halmain;

Hogy, akik édes honjokért

Ott sírba dőltenek,

Örökre minden hű magyar

Szívében éljenek!

Ébreszd, tanítsd az elfajult,

A gyáva, büszke, rest,

S más érdemével kérkedő

Sok nemtelen nemest;

Ki, nem tekintvén, hol s mikor

És melly időben él,

Dőzsölve tölti napjait,

S barom gyanánt henyél.

Ha víg öröm, ha szebb remény

Gerjeszti kedvedet;

Ha bú, ha gond és fájdalom

Epeszti lelkedet:

Fogd lantodat; verd! s eggyesítsd

Igéddel hangjait,

S öntsd új dalokba felhevült

Érzésid árjait.

Zengj, énekelj, mint a madár,

Mely hegyre völgyre száll,

S csak szíve titkos ösztönét

Követve hangicsál.

(1820-as évek.)