Tünődés [1]

Jer már, jer egyszer, csillagos ég dicső

Fénnyel mosolygó asszonya! Jersze már,

Fájdalmim érzékeny tanúja!

Verd el az ég szomorú homályát.

Távúl hazámtól; messze vidék sovány

Határit őrző vad havasok között;

S felhőkig-érő durva fogház

Rejtekiből az egekre nézvén,

Óhajtva várom megjelenésedet. -

És íme! jőnek kellemetes szelíd

Súgárid... Üdvöz légy, kegyes hold!

Könyveim árja között elázva

Áldlak, s köszöntlek. Csak te tudod nyögő

Szívem keservét; ah! egyedül te vagy

Még, a ki most is szánakodva

Nézsz le reám, s panaszimra hallgatsz.

Ím, elhaladván útja felét az éj,

Némulva fekszik s szendereg a világ.

Ím, nyugszik a természet is már,

S nyúgoszik ővele minden állat.

Szárnyára kelvén, széjjel uralkodik

A csendes álom: fekve pihenteti

Földünknek elfáradt lakossit,

hogy kifogyott erejek megadja.

Ah! elkerűl, és messze hagy engemet...

Sajnálja tőlem balzsama cseppjeit.

Csak boldogokhoz mégyen; és azt

Nézi, hová siet a szerencse.

Elcsendesedtek társaim is, setét

Szurdékaikban: nem merik átkozott

Órában épült zárhelyünknek

Felfakadó panaszos nyögéssel

Mély hallgatását félbeszakasztani.

Elcsendesedtek, - mint amaz óriás

Kőszikla-barlangjában a bölcs

S bátor Ulissz követői hajdan.

(Kik vagytok ah! s mely mostoha sors kemény

Tetszése kéntet títeket itt velem

Szenvedni? Melly isten haragja,

Melly vak eset hoza minket öszve?)

Búsongva szállong ablakaink körül

A bújdosó szél; s terjedező hajam

Fürtét az arcámon lefüggő

Könybe keverve, tovább kovályog.

Így csak te vagy még, csak te vagy, a kinek

Mondhassa vérző szíve gyötrelmeit

E szenvedő, kit sorsa kínos

Terhe alatt elepedve szemlélsz.

Mit látok? Itt hagysz újra te is? Kegyes

Vígasztalóm! itt hagysz-e te is megint?...

Kell menned ah! s nem tarthatod meg

Gyors kerekét siető kocsidnak.

Folytasd, szelíd hold, pályafutásodat;

Enyhítsd nememnek bánatos éjjelét.

Tűrj, halhatatlan lélek! Eljő

Néked is a kiszabott idő; tűrj,

Míg földi pályád végihez érkezel.

Vesd félre már bús gondjaidat, s remélj.

Ismér az ég!... Megszán, s kiszólít

E hazug és csapodár világból.

(1795)