[Egy teknő itt a völgy az ég alatt...]

Egy teknő itt a völgy az ég alatt

s az ég, visszáról ráborulva, másik.

Néhány napszámos, meghajolt alak,

mint barna bogár, hazafelé mászik.

Egyébként elállt a bogárnyöször,

csupán egy testes éji verdelész még

s zajjal keresi egy zajos pöször

lugaskaró odvába fúrott fészkét.

Sűrű sorokban a lugaskaró

áll őrt kétoldalt, s már sötét sorokban -

az éjbogár - (nappal ganajturó) -

esetlen férge! kalapomon koppan.

Fekete már a zöld szőlőlevél,

kövér fürt takarózik a levéllel,

s leszáll a tolvajoknak kedves éj,

leszáll a csősznek terhes éj, az éjjel!

Tömött Bartina gömbölyű farát

hetykén már lila égbe tolja távol:

Ballag előttünk a munkáscsalád -

utól a nagylány, vállán rengő kapával.

„Elfáradt az a kapa, lelkem, el?” -

kérdi egy legény, ki utánuk illan.

„El ám, mert, lássa, vinni kell” - felel

a lány és sötét szeme visszavillan.

1904. szept.