A gyémántszóró asszony

Móricz Zsigmondnak.

Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre,

vetni amaz őrült asszony útjai elébe:

kit tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége.

Óh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonát

taposták szét talpas, süket katonák!

idegenné zárták tőle legjobb otthonát.

S azt se tudja már, hogy lába merre lép:

jobbra is, balra is árok, meredék

s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.

S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja széllyel,

ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel,

mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.

Lámpása a szélben, - hagyta - kialudt:

vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut -

mégis fény ragyogja be, s nem sötét az ut.

Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog,

hanem az a gyémánt, amit elhagyott:

még az árokba is utána ragyog!

Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre,

szegény őrült asszony útjai elébe;

mert anyánk ő s a miénk minden vesztesége.