A JÓSÁGOS ÖZVEGYNEK

Ne hagyjon el engem a múzsa kegyelme,

Ne fogyjon el addig ez a vékony elme,

Míg rólad is egy dalt könyvembe nem írok,

(Szűk hála, de minden, amit adni bírok).

Búbánatos özvegy! - rég özvegye Annak

Kit Klio följegyzett már halhatatlannak,

Mert „Örök Igazság” volt szava járása.

Az neve, az tette, az példa-adása.

Ki - míg az önérdek, az ösi jog örvén,

Nem hallgat e szóra, s még haboz a törvény -

Tettel bizonyítá, mit hirdete szája;

Hogy szabad a jobbágy, földje és munkája.

Rád ezt a pazarlást hagyta dicsőségül,

Ösi birtokát a régi panasz nélkül,

S a korpát édenné ápolva, mivelve

Megmutatá: mit tesz szorgalom és elme.

És ez az érdem még kamatozott nálad,

Birta örökségét gyenge női vállad,

Áldozni, mikép őt, nemesen, közjóra,

Téged is oly készen lele minden óra.

Egynek nem adatván - anyja levél soknak,

Kik hűlt poraidban is áldani fognak;

Senki vigasz nélkül nem forga körűlted,

Ahol egy könny csillant, te azt letörűlted.

Ez vala örömed, - s tűzhelyednél látni,

Kik voltak a férjed elvtársi, baráti;

Hol - mint nemes arca hiu árnyék-képen -

Szelleme is folyvást ott lenge középen.

Ott, mikor fordúlón volt a Haza sorsa,

(Bölcse ajakáról nekem is hullt morzsa),

Hogy’ kössük a multtal a jövendőt öszve:

Fehér asztalodnál pendült meg az eszme.

De fogy ez asztal már, oszlanak vendégi, -

Csak úrnője maradt a kegyes, a régi;

Bánatos arcára fénysugarat vetnek

Alkonyi felhői szép emlékezetnek.

(1880 jan. 27)