A VÉN GULYÁS TEMETÉSE

Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,

Hova ő most indul, nem csekély út lesz a!

Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:

Mint urat kell vinni fekete szekéren.

Harminchat ökör van fogva a járomba...

Majd csak bévontatják a paradicsomba.

Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:

Előtte a gulya, utána a ménes.

S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának

Mind olyan ostoba képeket csinálnak.

De az neki mindegy: ő már deszkát árul,

Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.

A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?

Csak egyszer se mondja: tala te! tala te!

Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek,

Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.

Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya;

Mögötte bezárul másvilág kapuja.

De kiséri két pap, két egyház imája...

No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.

S amit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,

E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.

Lelje is föl nyáját, lelki üdvösségét:

Béke födje hamvát... fátyol az emlékét.

(1855 máj.)