FIAM SZÜLETÉSÉRE

Ide, ide fiamat kezembe,

Hadd szorítsam a szivemhez őt!

Mintha volnék újonnan teremtve,

Hogy éltemnek ifju lombja nőtt!

Üdvezellek, lelkem szép kis ága,

Üdvezellek, édes magzatom!

Sírásodnak bánatos zajába

Beleolvad örvendő dalom.

Kis parányom, milyen nagy örömmel

Állok itt és nézem képedet!

Kell-e még pap? örömkönnyeimmel

Keresztellek én meg tégedet.

Csillagász lett végre is belőlem,

Itten állok csillagom előtt,

Arcvonásit hosszasan szemlélem,

S találgatom a távol jövőt.

A reménynek nagy virágos fája,

Mit e csillag fénye fölmutat;

Csak ne szálljon kora dér reája,

Mely leszedné e virágokat.

Oh halál, te nem lész oly kegyetlen,

Hogy magaddal rántsd idő előtt;

Nem enyém lesz ő - tartsd ezt eszedben -

A hazának nevelem fel őt.

Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan,

Én a sorbul kiöregedem,

Iparkodni fogsz túltenni rajtam,

Vagy betöltöd legalább helyem?

Vajha egykor ekkép szólanának,

Nem busulva sírom szélinél:

Meghalt! de nincs kára a hazának,

Nincs, mert lelke a fiában él.

Debrecen, 1848. december 15.