HOMÉR ÉS OSZIÁN

Hol vannak a hellenek és hol a celták?

Eltűntenek ők, valamint

Két város, amelyet

A tengerek árja benyel,

Csak tornyaik orma maradt ki a vízből...

E két torony orma: Homér s Oszián.

Koldús vala az,

Királyfi emez. Mi különbség!

De egybe’ hasonlatosak:

Mindketteje vak volt.

Szemfényeiket tán

Lelkök lobogó tüze, önnön

Dicsőségök ragyogása vevé el?

Nagy szellemek ők! ha varázskezeik

Érintik a lant idegét,

Mint isten igéje, világot

Alkotnak az ember elé,

Mely bámulatos szép

És bámulatos nagy. -

Halljátok Homért?

Dalában a mennyei bolt

Egy csendes örömnek örök mosolya,

Ahonnan a hajnali bíbor

S a déli sugár aranya

Oly nyájasan ömlik alá

A tengeri szőke habokra

És bennök a zöld szigetekre,

Hol istenek űzik az emberi nemmel

Boldog vegyülésben

Játékidat, oh gyönyörű szerelem.

S látjátok amott Osziánt?

Az éjszaki tenger örök-ködü földén

Vad szikla fölött viharokkal együtt

Harsogja dalát az alaktalan éjben,

És feljön a hold,

Mint a lemenő nap,

Oly vérvörösen,

S zord fénybe borítja a rengeteget, hol

Bolygnak seregestül

A harc mezején elesett daliák

Bús szellemei.

Minden mi világos,

Minden mi virágzó

Dalodban, oh koldusok őse, Homér!

Minden mi sötét,

Minden mi sivár

Dalodba’, királyi utód, Oszián! -

Csak rajta, daloljatok egyre,

Verjétek a lantot, az isteni lantot,

Homér s Oszián!

Eljőnek az évek

Századjai s ezredei; letipornak

Mindent könyörtelenül, oh, de

Ti szentek vagytok előttök;

Mindenre a sárga halált lehelik,

Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!

Szatmár, 1847. augusztus