AZOKHOZ AZ ÉN JÓ PESTI PAJTÁSAIMHOZ

Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,

- Nem börtön-e a hivatal? -

Csókolgat a drága szabadság

Édes, tüzes ajkaival.

De lelkem hová lett?... merre, o lélek,

Szárnyad suhogási merre vivének?

Mi messze, mi messze röpülsz már,

Végetlen előtted az ut;

Hiába suhanna utánad

A fecske, nyomodba se’ jut.

El lelkem után a messze világba!...

De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta?

Távozni! e gondolat úgy fáj,

Úgy fáj nekem... és mi okért?

Volt itt szeretőm, hanem az már

A sírhalom éjibe tért.

És nem vagyok én már senki barátja.

E puszta üres szót lelkem utálja.

Pajtásaim! értetek a bú;

Elhagyni, fiúk, titeket,

Ez fáj nekem, ez szomorít el,

Ez ver kebelembe sebet...

De nem! mi vigadtunk minden időben,

Igy hát szomorú a búcsu se légyen.

Föl, cimboraság, vigalomra,

S pogány legyen a vigalom:

A bút kiürült poharakkal

Kegyetlenül üssük agyon,

Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra,

Őt könnyre fakadni senki ne lássa!

Pest, 1845. március végén