A LEÁNYKÁKHOZ

Ne haragudjatok rám,

Leánykák, lelkeim!

Hogy oly sokszor beszélnek

A borról verseim.

Ti nem gondolhatjátok,

Mily bús az életem,

Hogy gyakran a keservek

Keservét szenvedem.

Mig olvassátok tőlem

A tréfás dalokat,

Nem sejtitek, hogy néha

Szivem majd megszakad.

S lássátok, szépeim! ha

A bú nekem rohan,

Mint felbőszült oroszlán,

Emésztőszilajan;

Ha a világ előttem

Éjjé sötétedik,

S a sötétséges éjben

Vihar kerekedik,

És a vihar szivemben

Dúl irgalmatlanúl:

Csak a bor, amitől ez

Ismét lecsillapúl.

Lecsillapúl lassanként,

Elzúg a fergeteg,

S én újolag vidám, kék

Eget szemlélhetek;

S a fölvidámult égen

A régi fényben jár

A jókedv holdja, a szép

Örömcsillagsugár.

Ily jótevő orvosság

A szőlőnedv nekem;

Nem egyszer menté meg már

Megúnt, bús életem.

Mert gyakran voltam úgy, hogy

Csak még egy pillanat...

S most pókháló födözné

Versíró tollamat,

Míg én magam fekünném

A sírban hidegen,

S a föld hideg porával

Vegyűlne tetemem - -

Ne haragudjatok hát,

Leánykák, lelkeim!

Hogy oly sokszor beszélnek

A borról verseim.

Pest, 1844. október