Tündér Ilona

I.

Gyermekkoromban, réges-régen,

Ha leborúlt az alkonyat,

Édes meséket mondott nékem

Vén dajkám, az akác alatt.

...Mesélt, mesélt egy lányról, aki

Aranyhajú, csillagszemű,

Sugáros arcú, mint a hajnal,

És jó, szelíd és tiszta, hű...

...A haldokló napfénybe nézve

Ilyenkor elmerengtem én...

Kis szívem megdobbant rajongva

S a szememen kigyúlt a fény...

Az ákáclomb hintázott lassan...

És szél dudolt a levelen...

S a lelkemet meglepte lopva

Valami titkos szerelem...

S valahol illatos falomb közt

Megcsöndült egy madár dala...

- S sejtelmes, édes félálomban

Suttogtam én epedve, halkan:

Óh, Tündér Ilona!...

II.

Az évek jönnek - elröpülnek,

Tündérmesék kora lejár...

De szívemben még zsong egy ábránd:

S szívem valakit egyre vár...

Rajongva várok egy leányt, ki

Aranyhajú, csillagszemű,

Sugáros arcu, mint a hajnal,

És jó, szelíd és tiszta, hű...

Az évek múlnak... s én csak várom

A testté lett tündérmesét...

S az utca prózai zajában

Tünődve nézek szerteszét...

És érzem, hogy foszlik szét álmom,

Hogy nem talállak meg soha,

Édes szerelmem, szép ábrándom,

Én ismeretlen ideálom:

Óh, Tündér Ilona!...