Pusztai levél

Tisztelt Szerkesztő Úr!

E sorok írója

Élete napjait most a pusztán rójja;

De nem ugy, mint otthon, élete unt képpel!

Arca fehér egén rózsaszín nap kél fel.

Feltartom a fejem, ruganyos a léptem,

S szabadon lélekzem a pusztai légben.

Igaz, ősszel jöttem: pacsirtát nem hallok,

S kopaszak a fák is, nincsen levél rajtok.

Ugy állnak itt busan s néznek a távolba...

Mintha bólintásuk egy-egy sóhaj volna...

A kék égen barna felhő borong által...

Megtelik a lelkem melankoliával...

Nézek a szomoru pusztán messze-messze...

S addig nézek, amíg könny gyül a szemembe...

Ej! most veszem észre: lantom megint nyafog!

De hiába, én már mindig ilyen vagyok!...

Nincsen semmi bajom! Ennem-innom bőven,

És megsüvegel a béres elmenőben.

Ujjával megböki fején a kalapot,

S komoly képpel kiván „szerencsés jónapot.”

Jobban esik, mintha kalapját lerántva,

Szemembe hazudná, hogy alázszolgája!

Minek a magyarnak e köszönés forma?

Szabad akar lenni s hirdeti, hogy szolga?!

Szeretem én nagyon ezt a józan népet!

Megbecsülöm benne az őszinteséget...

S beszélgetek velük ha ugy hébe-hóba

Kimegyek este a meleg istállóba.

Én beszélek, ők meg hallgatnák éjfélig,

Hogy a nagyvilágban mi minden történik.

Arcukra kiül az aggodalmas boru,

S kérdezik nem lesz-e valami háboru?

És, hogy a világnak mikor lészen vége?

S Rudolf trónörökös meghalt avagy él-e?

Hogyha háboru lesz: szivesen mennének,

Csak az ellenség ne legyen más mint német!

Tisztelt Szerkesztő Úr megbocsásson, kérem,

Ha semmi érdekes nincsen e levélben.

Majd mondok sok ujat és sok érdekeset,

Ha irom a másik „pusztai levelet”.

Pa-Macskás, 1902. november.