Hortobágyi csárda

Kidűlt-bedűlt, rongyos hortobágyi csárda,

Csárda előtt búsúl ősz-öreg gazdája...

Darulábas ágas: nekiveti hátát,

Onnan bámulja a Hortobágy pusztáját...

Csak nézi, csak nézi... oly merően, mintha

Valami különös dolgokat láthatna...

Pedig oly egyhangu, unalmas a puszta!...

Vak dühében a szél a porfelhőt fújja...

...Szél-fújta porfelhő kavarog... alakúl...

Csak nézi az öreg... látja káprázatúl...

Lobogós ingujjak... dübörgő lovakkal:

Bogár Imre robog barna betyárokkal.

Csárda előtt megáll a robogó csapat;

Ágashoz kötik a táncoló lovakat.

Bogár Imre bemegy cserepes csárdába,

A barna betyárok bemennek utána.

Hangos lesz a csárda: Bogár Imre mulat;

Szikrázik szemében keserves indulat!...

Üveggel az asztal telistele rakva,

Ott sürgölődik a csapláros magzatja,

Hortobágyi puszta legszebb virágszála;

Minden szegény legény bolondúl utána!

Hiába szeretik a szegény legények:

Bogár Imre birja szerelmét szivének.

Csak Bogár Imrének mosolyog szemébe,

Csak néki űl most is kináló ölébe.

Előkerűl végre a fekete cigány,

Táncol a vonó az újjongó muzsikán!

Táncol Bogár Imre újjongó kedviben,

Rakja rózsájával a csárdást sebtiben!

...Egyszerre szomorú nótát kezd a cigány:

Reszket a vonója a siró muzsikán...

Nem várja, hogy mondják. Tudja, hogy ezt így kell...

S hogy játszik a vonó a betyár lélekkel!...

Nem fáradt a betyár, mégis abbahagyja:

Búsan leborúl a recsegő asztalra...

Mint a muzsikában, sír benne a lélek!...

S bólintgat fejével: „Hejh, te betyár élet!...”

Nyeritnek a lovak... „Jönnek a zsandárok!”

Nyeregbe pattannak a barna betyárok...

Elnyeli őket a puszta messzesége -

Néz a lány utánuk, s könny gyűl a szemébe.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Leül a porfelhő elnyugtán a szélnek:

Felébred az öreg; álmából felébred.

Előtör melléből fáradt sóhajtása,

S dünnyögve befordúl az üres csárdába...