Ősszel

Halálán van már a nagybeteg természet.

Úgy megszomorodom, hogyha széjjelnézek...

Mint akasztott ember az akasztófáról,

Sárga levél úgy csüng a száradó fáról...

Végtére leszakad; letépi a hóhér...

Szomorú hóhérja: a sóhajtozó szél...

Elszálltak az erdő zengő dalnokai,

Bánatölő daluk nem lehet hallani...

Pacsirtakiséret nélkül jön a hajnal,

Alkonyatkor szántó nem mén haza dallal...

S búsan mennek, mint egy temetési menet,

Fejünk felett tovább a siró fellegek.

Harkály kalapál a szomorú vadonban,

A szivem is olyan szomorúan dobban...

Virág nem illatoz letarolt ligetben:

A szivem is olyan ijesztőn kietlen,

S olyan üres!... Azaz, hogy csak üres lenne,

Ha keservvel, kinnal nem volna megtelve.

Hullanak reményim hulló levelekkel...

De zöld lesz az erdő zengő kikelettel!

Susog a szellővel lágyan a fa lombja,

Boldogan búg majd a bokor vadgalambja.

Hát az én lelkemnek lesz-e kikelete?

Zöldűl-e reményim zörögő levele?...