Az emigráns

Az a szegény Jancsi az is ugy járt itten,

A hibás vallásba rakta a jóisten.

Nem lehet őhozzá felszaladni liften:

Mit tettél énvelem, mit tettél te Isten.

Hát aztán elérte Jancsit az ítélet:

Nem, nem kell itt néki az a csufos élet,

Hová vándoroljon, hová a csodába,

Fut ő is Párisba, zughotelszobába.

Minden hontalannak hontalan honába

Oda vitte Jancsit a szabadság csábja:

Majd fotot csinálok, vagy a bagage-t hordom

És hordom a sorsom akármilyen zordon.

Válni kellett, válni egy kis édes lánytól

Kedves pajtásoktól, Banditól, Kálmántól,

A vasárnap esti rikkancscsapta zajtól,

Ahol csókot kapott minden kapualjtól.

A Citadellától, a Lánchídtól, Vártól,

Bizalmas pincértől, a szigeti nyártól,

Hazai bagótól, kenyértől, almától,

Az édesanyjának árva siralmától.

Hosszú vonat húzta sötét éjszakába,

Jancsink behúnyt szemmel spekulált magába

Hogy-mint csinálta, hogy lelke ne epedjen,

A szíve, a szíve hogy meg nem repedjen.

Majd szép lassan minden emlékét elejti,

Az édes rossz hazát el, el, elfelejti

Nincs Balaton, nincsen délibábos róna,

Petőfi, Rákóczi mintha mese vóna.

Messziről kerül majd minden honfitársat,

Egy párisi copain bár akadna, bárcsak!

Nem levelez, nem néz majd magyar újságot,

Se örömet nem lát se szomorúságot.

Akár meghalt volna halálos halállal,

De feltámadt és most más világot vállal:

Aki fiatal még az mit nem remélhet:

Új élet pitymallik, a francia élet.

Így próbálta Jancsi Párisban a lételt,

A padon hált néha és nem látott ételt,

Sebaj, minden nyomor csak orvosság annak

Akinek sebei a lélekben vannak.

Bírta három hétig, bírta már hat hétig,

Azt hitte így fogja majd bírni mindétig:

Egyszer-másszor szúrást érzett a szívtájon,

Ó, ki érne rá hogy avval szóba álljon.

Hát egy tavasznap a Potin előtt lép el,

Tömve az a nagy bolt csemegével s néppel:

Megállott: minek is talált odaállni:

Függ az ajtófélfán egy nagy rúd szalámi.

Szép havas szalámi, elsőrangú, drága,

Körbe-körbe futja nemzetiszín spárga,

Cédula is vagyon közepetájt rajta:

Salami hongrois, a szegedi fajta.

Mereszti a szemét Jancsi, de mereszti,

Az a rúd szalámi tovább nem ereszti:

Bódulattal ébredt és most újra búdul,

Körülnéz mint aki segítséget kódul.

Harmadnap így áll a Prunier-vel szembe,

Oda ilyen Jancsi sohasem megyen be:

Pufók földiepret lát porcellán tálon:

Eper, levelével, márciusi álom.

Piros a fehéren, bújva, bújva zöldbe,

Jancsi két cipője leragad a földbe.

Nem föld az ha flaszter, az se Pest mert Páris,

Franciául hadar a fán a madár is.

S ezen mód áll az én büszke emigránsom,

Hogy egy Café mélyén billiárdot lásson:

Nem a játék vonzza, á nem, szó sincs róla:

A zöld asztal s piros meg fehér golyója.

Filléres bistro-ban az abrosz pecsétes,

Nem baj ha egy könnycsepp társul a pecséthez,

Jancsi pottyantotta, Jancsi, mikor azt a

Gyűrött pesti lapot végig elolvasta.

Itt van, Jancsi is a többi sorsán osztoz,

Szalad magyar lapért reggel a kiosque-hoz

S este hogy hazai sorstársait lássa

Lohol messzi magyar kocsmába, gulyásra.

Nem lehet szerezni francia barátot,

Etrabger az ember mindörökre, látod,

S egy párisi nőcske, ugye kedves János

Ha szorul is melléd, az az üdv hiányos.

Tudod már a nyelvét, gusztusát és elvét,

Nincs olyan nótája, hogy ne énekelnéd.

Jaj de hiányzik egy magyar szó: az édes,

Kit a boldog fiú nyög a kedveséhez.

Rádiója mellett Jancsi cigányt hallgat,

Éjszaka, altában, magyarul szavalgat,

Csapkod, hörög, ordít: felriad az árva,

Gondol a sötétben az öngyilkosságra.

Betegség ez, az hát: biz én nem is sejtem

Virusa hol fészkel, vérben vagy agysejtben:

Belé lehet halni, meg lehet maradni,

Lelógatott fővel a sírhoz haladni.

Nehezen nevetni, sose pityeredni,

Csak mint a liptai túró, keseredni,

Fakúlni, fonnyadni, míg jő-megy esztendő,

Mint a bazárban az el nem kelt nyakkendő.