CXLVI. ZSOLTÁR

T. B.

Dicséreti az Istennek

 és tanúság az Istenben való bizodalomról.

1

Áldjad, én lelkem, az Urat,

Hirdessed dicséretét,

Az Istennek adok hálát,

Valamig engem éltet,

Én az Úrnak éneklek

Mindaddig, míglen élek.

2

Ne legyen bizodalmatok

Földi fejedelmekben,

Egy emberben se bízzatok,

Kiben segétség nincsen:

Mihelt lelke kimegyen,

Menten hamuvá leszen:

3

Minden dolga és szándéka

Elvész azon nap véle,

Bódog, azkinek ótalma

Az Jákobnak Istene:

Azkinek mindenekben

Reménsége az Isten:

4

Azki mind mennyet és földet

És az tengert teremté,

És ezekben mindeneket

Nagy hatalmával szerze,

Igazsága s’ hivsége

Megmarad mindörökké.

* * *

5

Azkik méltatlan szenvednek,

Megmenti az jó Isten,

Az nyomorult éhezőknek,

Ő eledelt ád bőven,

Az foglyokat kihozza,

Rabságból kioldozza.

6

És az világtalanoknak

Megnyitja ő szemeket,

Azkik dőlőfélben vadnak,

Meggyámolítja őket:

Az igazakat híven,

Szereti az Úr Isten.

7

Veszedelmében megmenti

Az nyavalyás jövevént,

Az árvákot megsegéti,

Kegyessen rájok teként.

Az sérelmes özvegyek

Tőle megenyhítetnek.

8

Az hitleneket megrontja,

Ösvényöket elvesztvén,

De megáll az ő országa

Most és minden időben,

Óh, Sion, az te Urad

Mindörökké megmarad.