CXXXVII. ZSOLTÁR

C. M.

Panassza a lévitáknak az babilóniai fogságban.

1

Hogy az babiloni vizeknél ültünk,

Ott mi nagy siralomban kesergettünk;

Az szent Sionról megemlékezvén,

Kinél gyönyörűségesb hely nincsen.

Az nagy búnak és bánatnak miatta,

Hegedűnket függesztettük fűzfákra.

2

Azkik minket fogva tartottak, kértek,

Hogy valamit hegedülnénk nékiek,

És mondanánk sioni éneket,

Felelvén mondtuk: Miképpen lehet?

Hogy dicsérhetnénk az Úr Istent vígan

Énekelvén ez idegen országban.

3

Imé, néked én azt nyilván felelem,

Hogy hegedülésemet elfelejtem

Előbb, hogynem az Jeruzsálemet,

Míg ez fogságban tartnak engemet,

Bár ínyemhez ragadjon az én nyelvem,

Ha Jeruzsálemre nem ohajt szívem.

4

Az Edóm fiairól emlékezzél,

És nékiek, Uram, azt ne engedd el,

Azmit ők akkoron kiáltottak,

Midőn Jeruzsálemet rontották;

Fosszad, fosszad Jeruzsálemnek népét,

Földre lerontsad minden épületét!

5

Te, Babilonnak leánya, meghiggyed,

Hogy végre porhamuvá kell lenned,

Bódog az, ki tenéked ez dolgot

Megfizeti ez méltatlanságot,

Ki öledből gyermekidet kirántja

És az erős kősziklához paskolja.