CXII. ZSOLTÁR

T. B.

Tanúság az isteni félelemről.

1

Bódog ember az, ki az Istent

Féli, tiszteli szíve szerént,

És az ő törvényét szereti,

Nagy lesz ez földön ő nemzete,

Öregböl az hívek serege,

Mert az Úr megáldja és őrzi.

2

Gazdagsággal őtet meglátja,

Kivel bővelködik ő háza,

Igazsága megáll örökké,

Az híveknek az setétségben

Világot támaszt az jó Isten,

Hogy láttassék rajtok kegyelme.

3

Az hív ember kölcsönt ád szívvel,

Hamissággal senkit nem terhel,

Ez el nem dől, megáll végiglen,

Ki az igazságot kedveli,

És életit azhoz rendeli,

Örök emlékezetben leszen.

4

És ő egy szálat sem fél azon,

Hogy róla gonosz hír támadjon,

Reménsége néki az Isten,

És bátorságos az ő szíve,

Míg meglátja, hogy ellensége

Megbüntetnek, esnek veszélben.

5

Javait híven osztogatja,

Az szűkölködőket nem hagyja,

Kiből öregböl igazsága.

Az ő szarva meg nem hanyatlik,

Sőt ékessen fölemeltetik

Böcsületes nagy méltóságra.

6

Hogy ezt látja az istentelen,

Bosszonkodik rajta szívében,

És ő nagy gonosz haragjába

Csikorgatja fogait szörnyen,

De ha megeped is mérgében,

De elvész minden kívánsága.