LVII. ZSOLTÁR

T. B.

>Megszabadításért való könyörgése Dávidnak.

1

Irgalmazz, Uram, irgalmazz nékem,

Mert tebenned bízik az én lelkem,

Több segedelmem nékem nincsen sohol,

Szárnyad árnyékában nyugszik fejem,

Míglen az nép gonoszsága elromol.

2

Én az fölséges Istenben bízom,

Ki jóra vezérli minden dolgom,

Segedelmet küld alá ínségemben,

Az ellen lészen nékem ótalmom,

Azki engem kerget, hogy bényelhessen.

3

Az én lelkem oroszlánok közt ül,

Kik sebes lánggal vöttenek környül,

Fogok olly hegyessek, mint nyíl és dárda,

Naponkint nyelvek úgy megélesül,

Mint az jól megköszörült éles szablya.

* * *

4

Magasztaltassál, Uram, az égre,

Nagy dücsőséggel ez egész földre,

Mert én járásomra hálókat hántak,

Szegény lelkemet elnyomták szinte,

És énelőmben ők mély vermet ástak.

5

De önnönmagok beléestenek,

Kin teljes szívemből örvendezek,

Az én szívem kész mindennek előtte,

Hogy dicséretit szent felségednek

Szüntelen énekelje életébe.

6

Én nyelvem és lantom, már serkenj föl,

Isten dicséretire zöndőlj föl,

Jó hajnalban én ágyamból fölkelek,

És éneklek nagy dicsőségedről,

Uram, téged minden népnek hirdetlek.

7

Mert mind az égig fölhat jó voltod,

Az fölhőköt éri igazságod,

Dicsőségedet láttasd meg az égen,

És jelentsd meg nagy hatalmasságod

Minden embereknek ez egész földen.